„Csakhogy a szélsőjobbal szembeni szolidaritás Magyarországon nem létezik. Legyen világos: ezért a Fidesz a felelős, amely a »posztkommunizmus« doktrínája alapján 1994 óta sohasem vette tudomásul a Szocialista Párt demokratikus voltát (mégpedig azért nem, hogy ezzel legitimálhassa a maga kérlelhetetlen harcát az MSZP megsemmisítéséért), sohasem vállalt szolidaritást az újnyilasok által támadottakkal, sőt megpróbálta a maga szervezeti- és médiakeretei közt tartani az újnyilas gondolkodást (amíg csak lehetett, Molnár Oszkárt is). Amikor 1998 és 2002 között kormányon volt, folyamatosan együttműködött az Országgyűlésben a MIÉP-pel, Orbán mint miniszterelnök akár meg is tapsolta Csurka Istvánt (ott ültem, láttam).
Ez a magyar jobboldal két, összefüggő sajátosságából következik: abból, hogy - a nyugat-európai kereszténydemokratáktól, konzervatívoktól eltérően - sohasem fordult szembe a fasizmussal, nem nézett szembe a magyar jobboldal felelősségével a második világháborús magyar szerepvállalásért és a magyarországi népirtásért, továbbá abból, hogy a kommunista rendszerben elszenvedett sérelmeiért a mai szocialistákat is felelőssé teszik. Ebben a szellemben jellemezte a Fidesz a 2010-es választásokra kialakult helyzetben eleve »két szélsőségként« a szocialistákat és a Jobbikot, az utóbbinak csak a stílusát, és nem üzeneteinek tartalmát kifogásolva. Nem csoda, hiszen sok ponton azt az etnikai alapú nacionalizmust és államelvűséget képviseli, amely a második világháborúig terjedő időben uralkodott Európában, de Nyugat-Európában a jobboldal a második világháborút követően túllépett rajta. Magyarországon - mint ahogy a régió számos más országában is - ez nem történt meg. Ebben a helyzetben nem volt esély a Jobbik karanténba zárására.”