„Új kormányunk van, s nekem mégis déja vu érzésem. Korántsem a benne látható régi arcok miatt, hiszen mi sem természetesebb, mint az új emberek óvatos vegyítése a tapasztaltakkal. Másutt is így csinálják, legutóbb a brit konzervatívok. S akik nem voltak benne az előző Orbán-kormányban, többnyire azokat is megismerhettük a mögöttünk lévő két ciklus politikai csatáiból.
Egy kormányzást azonban leginkább a stílusa minősít, s éppen emiatt érzem visszatérni azt a régit, amelyet pontosan ez okból csaptak el a választók nyolc esztendeje. Pár hete azon tanakodtam e hasábokon, hogy vajon bölcsek lesznek, avagy – semmit sem tanult, semmit sem felejtő – Bourbonok, s bevallom mindannyiunk érdekében szerettem volna, s még most is remélném az előbbieket látni. Ám egyre inkább az utóbbiakra utaló jeleket észlelem.
(...)
Új kormányunk, csakúgy mint az a régi, nagyon törődik az országimázzsal, ami ugye mostantól az övé is. Máris reinkarnálódik az ezzel foglalkozó testület, vagyis maguk szeretnék megfesteni, de legalább retusálni a külvilági képünket. Miközben érthetetlenül mintha nem is törődnének éppen azokkal a „színekkel”, amelyekből ez a kép összeáll. Néha úgy érzem, a jobboldalon el is hiszik a saját propagandájukat, miszerint a kedvezőtlen külvilági portré a gonosz balliberálisok műve, ők fogják a világsajtó ecsetjét. S miközben oly fontosnak tartják használni az országimázst belpolitikai céljaikra is, nem látszanak törődni e belpolitika visszahatásával pontosan az országimázsra.”