„Az első, talán legkézenfekvőbb magyarázat a szakmai-szakigazgatási és a politikai munka elválasztására egyfajta természetes munkamegosztás. Az államtitkárokra kevesebb politikai nyomás hárulhat, ha a csúcsminiszter magára vállalja a politikai felelősséget. Ugyanígy Orbán alatt Navracsics is burkolózhat a szürke eminenciás szerepkörébe, aki nem politikai kérdésnek tekinti a kormányzást, hanem szakigazgatási kérdések összehangolásának. Ráadásul a politikai vezetésnek a csúcskormányfőn és a csúcsminiszteren kívül van egy harmadik szintje is, az úgynevezett parlamenti államtitkár is politikai felelős lesz.
Másfelől a csúcsminiszterek számára is könnyebbség, hogy a napi ügyvitel nem az ő vállukat nyomja, így képesek lehetnek az elvi jelentőségű kérdésekre koncentrálni. Ugyanez igaz a kormányzat fejére is. Ha Navracsics tehermentesíti Orbánt a napi irányítás nyűgeitől, akkor a miniszterelnöknek nem kell belefulladnia a folyamatosan megoldandó ezer részproblémába. Vagyis energiáit a kormányzás elvi jelentőségű, távlatosabb kérdéseire koncentrálhatja.
Ebben az értelemben Navracsics nem helyettes kormányfő lesz, nem is szuperminiszter, hanem sokkal inkább szuperállamtitkár. Az a szó szoros értelmében vett szürke eminenciás, aki a kormány ügyvitelét intézi, és akinek szorgos munkálkodása biztosíték arra, hogy olajozottan forogjanak együtt a kormányzati fogaskerekek.”