Az LMP nem odázhatja el alapvető kérdések eldöntését más pártokhoz való viszonyáról és politikai céljairól.
„Az LMP józan számítás, stratégiai gondolkodás szerint akkor sem tenné okosan, hogy egy ilyen döntéssel kezdje önálló jogon kivívott parlamenti létét, ha éppen az lenne a párt vezetőinek minden vágya, hogy megakadályozzák a Fidesz kétharmadát. Nem állítom, hogy az LMP számára nem lenne kedvezőbb, ha a Fidesz a 258 mandátum alatt maradna: ebben az esetben az új párt szavazatai a parlamentben időnként felértékelődhetnének. Az MSZP-vel való nyílt együttműködéssel azonban pont az egyik legfontosabb értékét, előnyét vesztené el a párt, s egy olyan pillanatban válaszolna a Fidesz vagy MSZP kérdésre, amikor ez számára stratégiailag előnytelen, ráadásul valójában még nincs is döntéskényszerben.
Összességében tehát úgy gondolom, hogy egy ilyen (vissza)lépés nehezen érvényesíthető, továbbá az LMP hosszú távú érdekei szempontjából előnytelen döntés lenne, ezért most nem látom esélyét. Mindez nem jelenti azt, hogy az MSZP ne határozhatna a saját jelöltjeinek (vagy egy részüknek) az önkéntes visszaléptetéséről: egy ilyen húzás furcsa helyzetbe hozhatná a szocialisták támogatását visszautasítani nem tudó (és ráadásul egyéni mandátum elnyerésére is akár esélyessé előlépő) LMP-t. (Tegyük hozzá, egy ilyen MSZP-s döntés a jövőre nézve számukra sem lenne kockázatmentes, hiszen a szavazóik egy részét elkezdhetné »rászoktatni« az LMP-re voksolásra.)
S aztán kicsit távolabbra tekintve már jön az őszi önkormányzati választás, ahol a fővárosban még a mostani adatok alapján is lehetne esélye egy közös MSZP-LMP jelöltnek a főpolgármesteri posztra, s ez még komolyabb fejtörést okozhat majd az új parlamenti erőnek. Száz szónak is egy a vége: az LMP tényező lett április 11-én, ám ez azzal is jár, hogy nem odázhatja el azon alapvető kérdések eldöntését politikai karakteréről, más pártokhoz való viszonyáról és politikai céljairól, amelyek egyértelműen kijelölhetik a párt helyét a változó magyar pártrendszerben.”