„Ami a pártrendszert illeti, 2009 decemberében inkább azt tudjuk megmondani, minek van vége: a két nagy párt korának. Amikor Orbán Viktor centrális pártrendszert emleget, nem rugaszkodik el a talajtól, csak arról beszél, amit lát. Külön szerencséje, hogy azt láthatja, amit látni szeret: egyetlen kormányképes politikai pártot, amely az övé. Hiba lenne előre lefutottnak tekinteni a parlamenti választást, s azt állítani: bizonyos a Fidesz kétharmada. Lám, az erről legtöbbet és leghatásosabban beszélő közíró is inkább harcba száll egy párt listáján a Fidesz ellen; csak nem tenné ezt, ha közben biztos vereséget várna. A „feles” Fidesz-többség elmaradásához viszont fatális változásoknak kellene végbemenniük a kampány során – de végül is azért van a kampány, hogy megkíséreljék előállítani a fordulatot azok, akik ebben érdekeltek.
A Fidesz győzelmét nem várja általános lelkesedés. Orbán Viktor két választási vereség után is megőrizte törzsszavazóit, sőt, a törzsközönséghez új szimpatizánsokat szerzett. Az elkötelezett Fidesz-hívekre bizonyára igaz – s esetükben teljesen érthető –, hogy már alig várják pártjuk kormányalakítását. Sokak számára azonban a Fidesz csupán az a párt, amelyik soron következik az MSZP után. Azt gondolják róla, nem lehet annyira rossz, mint amilyennek a szocialisták kormányzását érzik. Ez jelentheti azt, hogy a Fidesszel kapcsolatban kevéssé lesznek türelmesek a választók, s nehezen viselik majd a „mi megpróbáltuk, de hát a csontvázak a szekrényben...” típusú magyarázatokat. Ám a Fidesz-szavazók jó részének lelkesedéshiánya arról is szól: „beárazták” a Fidesz ígéreteit, tudják, hogy nem lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán a haza földje néhány hónap leforgása alatt.”
Lakner Zoltán: Mennénk, de maradunk (168 Óra)