Cenzúra közeli élmény

„Ennek a történetnek eddig – lássuk be – lakájpropaganda íze van. Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom: tízezrek irigyelték a képernyőért, hiszen korunk súlyos betegségének egyik legpregnánsabb tünete, hogy mindenki, tekintet nélkül korra, nemre, vallási meggyőződésre és tehetségre, a TV-ben akar szerepelni. Ő azonban nem így élte meg a dolgot, felmondott és most Ausztriában felszolgáló. Hosszú és sajnos elmesélt út vezetett idáig.

Ahogyan meséli, egyre rosszabbul érezte magát riporteri minőségében. Például, mikor a Könyvhéten nem tudta melyik libsi írásművésszel lehet interjút készíteni. Ez – mint írják – »cenzúra közeli« élmény volt. Ezen a »cenzúra közeli élményen« – be kell valljam – vagy másfél órát röhögtem. Olyan ez, mint mikor a haladó újságíró, egy sötét sikátorban, véletlenül találkozik Németh Szilárddal, aki éppen pacalt főz. 

Csak azt halálközeli élménynek hívják. Számtalanszor élte át ezt a cenzúra közeli élményt rövid pályafutása során, legyen szó a lombikbébi programról vagy migránsok által behurcolt betegségekről. A cikk ezen részénél megismerkedünk egy másik nagyszerű és szórakoztató kifejezéssel is: a közvetett cenzúrával. Mint meséli »Elvárás volt, hogy az ellenzék legyen nevetséges.« És: »A baloldali politikusokat érintő blokkokban az elvárás az volt, hogy minél több szituációban állítsuk be nevetségesnek őket.« Ezt nem tudom miért nehezményezte, hiszen ez olyan instrukció, melyet roppant könnyű betartani, csak egy kamera előtt mikrofont kell tartani a szájuk elé. A többi megy magától. Sőt. Mostanában már kamera és mikrofon sem kell, azt maguk szállítják, elég egy ajtó és hetekig röhög mindenki.”