Bolívar: a latin-amerikai Kossuth, Széchenyi és Görgei egy személyben

2019. augusztus 07. 15:30

Most kétszáz éve arattak döntő győzelmet Bolívar csapatai a spanyol királyi erők fölött Boyacánál. Simón Bolívar és társainak – s vetélytársainak – több évtizedes küzdelme teljesen átalakította az addigi Latin-Amerikát: a Felszabadító pályafutása és sorsa máig sok tanulsággal szolgál.

2019. augusztus 07. 15:30

Írta: Paár Ádám

 

Latin-Amerika mai arculatát ismerjük – ám keveset tudunk Magyarországon arról, hogy a világtörténelem első nagy liberális, alkotmányos forradalmi hulláma az addig főleg spanyol és portugál gyarmati sorban létező Latin-Amerikán söpört végig.

A felszabadítási hullám kezdetének a haiti „forradalom”, vagy inkább rabszolgafelkelés (1791), végpontjának pedig 1822-ben a Brazil Császárság megalakulása tekinthető.

A jelszavak ugyanazok voltak, mint a magyar reformkorban: „haza és haladás”;

vagyis a latin-amerikai harcok egyszerre szóltak a politikailag tudatos résztvevők számára az önállóságról, illetve később – a küzdelem jellegének radikalizálódásával – a függetlenségről, valamint az elmaradottság, a „feudális” és abszolutista „járom” lerázásáról.

A küzdelem három birodalmat rendített meg, illetve fosztott meg értékes gyarmatbirodalmától: Franciaország elveszítette Santo Domingo szigetét, azaz a mai Haiti és Dominikai Köztársaság területét, Spanyolország összes közép- és dél-amerikai birtokát, Mexikótól Argentínáig, Portugália pedig Brazíliát. Természetesen a forradalmak, mint mindig, a győzelmet követően elkezdték „felfalni a gyermeküket”: sok országban oligarchisztikus kormányzás alakult ki, és a kicsi államok mindenféle határviták miatt egymással kezdtek háborúzni.

A küzdelmek jelentős része a karib-tengeri régióban zajlott, Venezuelában. Döntő jelentőségűnek bizonyult az éppen ma kétszáz éve zajló boyacái csata, amely lényegében eldöntötte az Új-Granada Alkirályság területe (Venezuela és Kolumbia) felszabadítását a spanyol uralom alól. Az 1819. augusztus 7-én a kolumbiai Boyacá-nál vívott győzelem mai napig nemzeti ünnep Venezuelában. Két országalapító, a venezuelai Simón Bolívar és a kolumbiai Francisco Paula de Santander tábornokok csapatai tönkrezúzták a spanyol hadsereget. Ez mindenképpen fordulatot jelentett a függetlenségi küzdelemben. Ezt követően Angostura városában a függetlenségpártiak kongresszusa ünnepélyesen kikiáltották az önálló, független Nagy-Kolumbia Köztársaságot.

Nagy-Kolumbia és régiói

A venezuelai és kolumbiai harcok elválaszthatatlanok Bolívar – teljes nevén Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar Palacios y Blanco – (1783-1830) nevétől, aki egy baszk eredetű nemesi családból származott. Amerikában látta meg a napvilágot, kreol volt tehát (így nevezték az amerikai születésű spanyolokat). Latin-Amerikában mindmáig az egyik leginkább tisztelt személyiség, még akkor is, ha diktátorként szigorú, mai mércével mérve kegyetlen intézkedéseket is hozott.

Bolívar a latin-amerikai Széchenyi István, Kossuth Lajos és Görgei Artúr egy személyben,

társadalmi reformer, forradalmi vezető és katonai zseni volt egyszerre. Ám Kossuthhoz hasonlóan ő is hajlamos volt alábecsülni a nehézségeket. A kockázatvállalás olykor bejött, ami kétségtelenül az államférfi ismérve. Ám sokszor pedig nem. Bolívar és Kossuth sokszor pótolhatatlannak vélték magukat, akkor is, amikor érezniük kellett volna, hogy táboruk már nem akarja követni őket. Ugyanakkor Széchenyihez hasonlóan ő is hajlamos volt a spleenre, a világgyűlöletre és a melankóliára.

Az amerikai kontinensen született Bolívar fiatalon beutazta Európát, és a hagyomány szerint Rómában, a Monte Sacro csúcsán tett esküt hazája felszabadítására nevelője, a felvilágosodás híve, Simón Rodríguez jelenlétében. Szavai egy alig huszonkét éves ifjú szavai, aki Montesquieu, Voltaire és Rousseau elvein, az angol és francia szentimentalista irodalmon és az amerikai függetlenségi háború történetén nevelkedett: „Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm Őrájuk magukra, esküszöm a becsületemre és esküszöm Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk”.

Érdemes ezt a haza-fogalmat körüljárni. A nevezetes „római esküben”

a haza „a mi Amerikánkat” jelentette.

A fiatal függetlenségpárti politikus egyike volt azoknak, akik kontinentális, összamerikai keretben gondolkodtak. Ugyanakkor ez a haza-fogalom nagyon távol állt még a realitástól. Sok gyarmati születésű számára, főleg azoknak, akik az anyaországból érkeztek, a haza mindenekelőtt Spanyolországot jelentette. A napjait egyhangúan őrlő indián paraszt, a pásztor, az ültetvényeken hajladozó rabszolga és a bányász számára pedig a lakóhely volt elsődleges. Nagyon kevéssé volt remény arra, hogy bármi változna. Csak a rabszolgák kapták fel fejüket, amikor Haiti, az első szabad amerikai fekete állam felől fújt a szél, és a perui kecsua indiánok emlegették az 1781-ben felnégyelt II. Tupac Amarút, az utolsó Inka utódját.

A kolumbiai Cartagena kikötője a 18. században

Több sikertelen kísérlet után 1809-ben csillant fel a remény: ebben az évben Napóleon hadai bevonultak Spanyolországba. Amerika-szerte junták (tanácsok) alakultak, amelyek deklarálták a Bourbon-dinasztiához való hűségüket és elítélték a francia agressziót. Ám néhány tanács továbbment ennél, és súlyos sérelmeket olvasott a korábbi kormányzat fejére. A kreol polgárok és nemesek egész addigi elfojtott haragja kiáradt: sértette őket az anyaországi hivatalnokok gőgje, tiltakoztak a magas adók miatt, és követelték, hogy szabadon kereskedhessenek Angliával.

A folyamat nem állt meg itt. Néhány felvilágosult értelmiségi, polgár és földbirtokos hangsúlyozni kezdte a társadalmi szerződés elvei alapján, hogy mivel Spanyolországban megszűnt a főhatalom és egy illegitim kormányzat vette át a hatalmat,

ezért a kötelékek, amelyek az amerikai gyarmatokat az anyaországhoz fűzték, elszakadtak.

Következésképpen a hatalom visszakerült a néphez, mármint az „amerikai” néphez, hogy új kormányzati rendszert alapítson, amely jobban kifejezi az amerikaiak érdekeit. Hogy a parasztság és bányászok túlnyomó részét kitevő indián népességet meg a fekete rabszolgákat is beleértették-e a „nép” fogalmába, abban jelentősen eltértek az álláspontok.

1811-ben kikiáltották az első Venezuelai Köztársaságot. A vezetők egytől egyig kreol hazafiak voltak, akik nem ismerték és nem értették a népet, amelyet kormányozniuk kell. Eltörölték az inkvizíciót, bevezették a közteherviselést, ám a rabszolgaság eltörlését elnapolták, tekintettel a földbirtokosok támogatásának szükségességére, és a félvérek, indiánok, feketék nem kaptak választójogot. Bolívar vezetésével egy küldöttség hazahívta emigrációjából az ősz forradalmárt, az egykori girondistát, Francisco Mirandát, aki, mint utóbb kiderült, nem minden tekintetben volt jó választás az elnöki posztra.

A király ügynökei és a szerzetesek, akik persze lojálisak maradtak a Legkatolikusabb Királyhoz, fellázították az új urak ellen a színes bőrű proletárokat és parasztokat, akik nem nyertek semmit az új rendszeren. Miranda hol itt, hol ott volt kénytelen háborúzni, és félve attól, hogy diktátornak, új Robespierre-nek tartják, állandóan csak kegyelmet osztogatott, ahelyett, hogy egyetlen csapással megsemmisítette volna a vele szemben lázadókat. Árulásról kezdtek suttogni, és Bolívar meg társai végső kétségbeesésükben letartóztatták Mirandát, majd kiadták a spanyoloknak.

Francisco Miranda

Az ősz forradalmár börtönben halt meg. Bolívar haláláig cipelte a vádat, hogy társaival föláldozta Mirandát, miközben ők a spanyolok hálájából szabadon elvonulhattak Kolumbiába. Bolívar azzal érvelt a spanyol tábornok előtt, hogy csupán hazája árulóját büntette meg, de nem egy kortársa, későbbi politikai ellenfele fejére olvasta a Miranda-ügyet. Bolívar mindenesetre egy tanulságot levont Miranda kudarcából:

ha győzelemre akarja vinni a szabadság ügyét, erős kézzel, akár diktátori hatalommal kell kormányozni.

Dél-Amerika népét még éretlennek találta arra – a franciákkal vagy az észak-amerikaiakkal összevetve –, hogy demokratikusan kormányozzák. Bár ő elvben demokrata volt, levonta a súlyos következtetést, hogy ehhez erős központi kormányzáson keresztül vezet az út.

Kossuth Lajos mondása, miszerint „a politika az egzisztencia tudománya”, jól illik az 1810-es évek latin-amerikai szabadságküzdelmére. Mivel a vezetők sokáig nem foglalkoztak a szociális kérdésekkel, szó szerint a függetlenségi párt léte forgott veszélyben. Hiszen a társadalom kilenctizede kevéssé érezte, hogy ez a harc érte folyik. Bolívar maga a kreol nemes szemével nézte a népet, és lassan mozdult el a liberális kreol úri felfogástól a liberális demokratizmus felé.

Bolívar az 1811-es kudarc után még kétszer futott neki Latin-Amerika északi része és az Andok övezete felszabadításának a spanyol uralom alól. Az 1813-as kísérlet, a második Venezuelai Köztársaság is hamvába hullt. Bolívar diktátori hatalommal állt az új állam élén, amit sok harcostársa helytelenített. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy a venezuelai pusztán, a llanón élő pásztorok, a llanerók jelentős része a spanyolok oldalán harcolt, hiszen a földosztást a tengerentúli királytól várták, nem a saját uraiktól. 1813-ban egy spanyolországi születésű bandita, a brutalitásáról hírhedtté vált José Tomás Bovés állt – a spanyol sereg parancsnokától kapott tábornoki kinevezése és parancsa birtokában – a frissen kikiáltott Venezuelai Köztársaság ellen lázadó, kreol- és úrgyűlölettől fűtött indián, mesztic, mulatt és fekete pásztorok, mezőgazdasági munkások és szegényparasztok élére.

Mivel a köztársaságot megalapító és vezető kreolok, azaz

az amerikai születésű fehérek továbbra is saját kezükben összpontosították a gazdasági és politikai hatalmat,

és nem voltak hajlandók túlmenni az alapvető polgári szabadságjogok, törvény előtti egyenlőség és közteherviselés programján, a színes, indián és fekete paraszti és proletár tömegeket nem volt nehéz ellenük hangolni a legelők és állatok felosztásának programjával. Bovés segítsége nélkül a csekély számú spanyol királyi haderőnek aligha sikerült volna a végtelen pusztákon keresztülvonulva szétzúzniuk a Venezuelai Köztársaságot. Bovés csapatai elfoglalták Caracast, a fővárost. Venezuelára sötét napok köszöntöttek.

Caracas, Venezuela fővárosa régi fotográfián

Bolívar 1814-ben másodszor is menekült, ezúttal Jamaicára, majd Haitire. Jamaicában dolgozta ki az egységes Dél-Amerika programját. A „jamaicai levelek” egy alkotmányos államot vázoltak fel, amelyben minden amerikai, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül egyenlő. Haitin tökélte el azt is, hogy eltörli a rabszolgaságot.

1816-ban újra partra szállt Venezuelában, részben venezuelai emigránsok, részben angol, ír, német és francia önkéntesek csapatával. Hat évig tartó hadjáratban, tucatnyi tábornokával és harcostársával együtt sikerült összezúzniuk a spanyol hatalmat. Ehhez azonban a függetlenség és alkotmányosság elvein túl kézzelfogható szociális ígéreteket (rabszolgaság eltörlése, földosztás) kellett tennie. Ahol elvonult, a rabszolgákat felszabadították. Az ekkor már halott Bovés utóda, a llanerók új parancsnoka, a saját szakállára gerillaharcot vívó José Antonio Páez csatlakozott Bolívarhoz, amint az megígérte, hogy harcosai földet kapnak. Később Páez, aki egyszerre volt bandita és hős, és akinek alakját Jókai Mór is megidézte, elsők között árulta el a bolívari egységes Amerika eszméjét: a llanero hadurat saját szülőföldje felszabadítása érdekelte, nem a többi amerikai gyarmat sorsa.

Amint a nép számára többről volt szó, mint az alkotmányos kormányzásról (amely, értelemszerűen a legműveltebbek és leggazdagabbak, vagyis az amerikai születésű fehérek, a kreolok kezén hagyta a hatalmat),

Bolívar széles népi támogatást tudott fölsorakoztatni a függetlenség ügye mögé.

A népi támogatás a pásztorok, parasztok és felszabadított rabszolgák részéről pedig jól jött a venezuelai pusztákon, ahol a – spanyolországihoz hasonló – gerillaharc feltételei voltak adottak. Amint a függetlenségi párt programja kiegészült kézzelfogható és belátható szociális ígéretekkel, megnyerte katonai támogatásukat, és a spanyol generális, Morillo helyzete tarthatatlanná vált. Katonailag a spanyolok azért szenvedtek vereséget, amiért a napóleoni sereg Spanyolországban: mihelyt a nép nem működött együtt velük, és a veszélyes terepviszonyok között nem boldogultak, nem tudták kihasználni sikeresen katonai erejüket. Ám a legfontosabb, hogy a lakosság széles része úgy érezte immár: ez az ügy számára is fontos.

A boyacái győzelem

1819. februárjában Bolívart az angosturai kongresszus elnökké nevezte ki. Egy nehéz, fáradságos hadjáratban felszabadították Kolumbia nyugati részét. Augusztus 7-én Boyacánál megadta a kegyelemdöfést a kolumbiai spanyol haderőnek. Létrejött Nagy-Kolumbia, amely a mai Kolumbiát, Venezuelát, Ecuadort, Panamát foglalta magában. 1821-ben teljessé vált Dél-Amerika északi részének felszabadítása. Bolívart elnökké választották ismét. A szabadságharcos máris Peru felszabadításáról álmodozott. Végül, a perui hadjárat végén, 1825-ben Bolívar tábornoka, Sucre marsall Felső-Perut, a mai Bolíviát is megtisztította a királyi csapatoktól.

Az 1820-as években

Bolívar mindinkább egyedül maradt tervével, hogy egész Dél-Amerikát egyesítse.

Kuba és Brazília felszabadításáról álmodott, fantasztikus terveket szőtt a Dél-Amerikai Egyesült Államokról, ám tábornokai és harcostársai a saját maguk által uralt területeket akarták megtartani, és eszükben sem volt kockáztatni azt a bolívari álmokért. Hamarosan Bolívar megtapasztalhatta a hálátlanságot: Páez, aki vitathatatlanul hős volt a háborúban, de gátlástalan a politikában, elszakította szülőföldjét, Venezuelát Nagy-Kolumbiától, ugyanakkor Bolívar alelnöke, Santander terveket szőtt Bolívar hatalmának megdöntésére. Feléledtek a régi határviták: Peru megtámadta a gyenge Bolíviát, majd Dél-Kolumbiát.

Simón Bolívar

A Felszabadító, ahogyan a nép nevezte, mindenkitől elhagyatva halt meg 1830-ban, abban a tudatban, hogy ellenségei ármánykodása miatt Venezuelában a parlament zsarnokká nyilvánította.

Halálos ágyán a papnak azt mondta: „Tudja-e, ki volt a három legbolondabb ember a Földön? Jézus Krisztus, Don Quijote és én”. Ugyancsak neki tulajdonítják a mondást, hogy

„akik egy forradalmat csinálnak, a tengert akarják felszántani”. 

Az összes latin-amerikai forradalmár megtapasztalhatta e mondás igazságát. Ám kétségtelen tény, hogy Bolívar tevékenységével átalakította Latin-Amerika arculatát: ahol azelőtt gyarmatok voltak, ott megnyílt a lehetőség az önkormányzásra. Az már a függetlenné vált államok elitjén múlott, hogy a forradalom társadalmi programja félúton megállt, és sok tekintetben vissza is fordult. Még újabb változásokra volt szükség ahhoz, hogy a latin-amerikai népek részesedjenek a valódi alkotmányos kormányzásból, polgári és szociális jogokból.

Összesen 14 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Paul
2019. augusztus 07. 21:50
A dél amerikai forradalmak kivétel nélkül szabadkõmûves forradalmak voltak, elég csak megnézni a címereiket. https://dr-david-harrison.com/dr-david-harrison/freemasonry-revolution-latin-america/
mokány
2019. augusztus 07. 20:56
A spanyolok segítették az angoloktól elszakadni az USA-t. "Hálából" szétverték a spanyol gyarmatbirodalmat. Angol és holland segítséggel. Nem volt forradalom.
JMoflicheque
2019. augusztus 07. 18:01
szegény nyugati államoknak már nem ilyen szörnyű lehetett, hogy már nem tudnak gátlástalanul lopni. Kitalálták helyette a gazdasági rabszolgaságot.
Volodimir
2019. augusztus 07. 17:55
Film is készült róla: https://videa.hu/videok/film-animacio/amerika-embere-2013-magyar-drama-tortenelmi-eletrajzi-FUZvvBungachUGUW
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!