A Liberálfasizmus Könyve

„A Pulitzer-díjas amerikai újságíró és történész, David Halberstam szerint »minél sikeresebben teszünk eleget annak a feladatunknak, hogy megkérdőjelezzük az elfogadott normákat, annál inkább számíthatunk rá, hogy minket kérdőjeleznek meg«. Folyik viszont a nem- és a normaátalakítás. Silverstone és Habermas egyaránt elutasítja, hogy a média a celeb hétköznapiságából kivételest, a valóban kivételes (tehetséges) emberből pedig hétköznapit kreál, ám talán tévedtek, amikor azt gondolták, hogy a nyilvánosság a magánélet felől gyarmatosodik. Épp ellenkezőleg történik: a magánéletet gyarmatosítja a nyilvánosság. Arra pedig, hogy mi az elfogadott, létezik a komplikált, kanonizá­-ciós kérdéseket érintő modernista és az egyszerűbb, a liberálisok szerint populista válasz.

Maradjunk az utóbbinál: elfogadott normának az számít, amit a többség képvisel, és hogy mi a többség (aktív többség), arról rendszerint a szavazások tanúskodnak. A liberális kisebbség nem képes elfogadni a többség értékrendjét, pedig a demokratikus többség nemcsak hogy toleráns a kisebbségi értékekkel, hanem építő erőforrásokként tekint rájuk. Az viszont minden normális demokráciaelvet sért, ha a kisebbség akarja rákényszeríteni a többségre saját értékrendjét.

Egy amúgy erős konzervativizmuskritikát megfogalmazó véleménycikkben olvastam a »liberálfasiszta erőszakról«. A cikkíró szerint azok, akik a fennálló rend radikális megváltoztatását követelik, ostobák vagy bolondok, akik pedig úgy érzik, tettleg kell megvéde­niük magukat és azokat az elnyomottakat, akikkel szolidaritást vállalnak a gyűlölettel és az ellenséges hatalommal szemben, éppúgy tévképzetek áldozatai, mint a fehér felsőbbrendűség mítoszának hívei. Tehát: »liberálfasiszták« – hangzik az oximoronnak (a szóhasználatban eleve benne rejlő ellentmondásnak) tűnő következtetés.

Ami Umberto Ecót illeti, nemcsak azt üzente a vitaképteleneknek, hogy az ősfasizmus értelmezésében a véleménykülönbség: árulás, hanem utolsó tárcakötetében (Pape Satan) van egy 2008-as írás, Vesszen a haza! címmel (ugyanezt halljuk most új európai üdvöskéinktől). »Igazán hazafiatlanok csak úgy lehettünk volna […] – írja Eco –, ha átmegyünk neofasisztába. De ezt már nem vette volna be a gyomrunk.«