Nem az a kérdés, hogy Ukrajna mit foglal vissza, hanem az, hogy mit veszít még el
Vlagyimir Putyin, Nyikolaj Patrusev és Alekszandr Bortnyikov három KGB iskolát végzett tiszt, pontosan tudják, hogy mit csinálnak.
Reménykedjünk, ez nem a Porosenko-örökség továbbélésének jele ez, hanem annak, hogy Zelenszkij akarata szerint a törvény lesz az úr.
„A napokban több szakértővel beszéltem, ukránnal és magyarral is, s egyikük sem örvendezett Brenzovics közelmúltbeli lépésein vagy a magyar politikusok megjelenésén Kárpátalján a választási időszakban. Ukrajna törvényei 2011 óta előírják ugyanis, hogy külföldi állampolgár nem »avatkozhat be« a választásokba. Ezt – szemben a hazánk egykori területeit elragadó egyéb kisantant-maradványok törvénykezési gyakorlatától – Kijev nem magyarellenes éllel szabályozta, hanem (megint) pusztán járulékos veszteség vagyunk abban a harcban, amit az orosz medve befolyásszerzési próbálkozásaival szemben vív. Mit lehet mondani erre? A törvény szerint igazuk van, aki azonban az elmúlt évtizedekben foglalkozott Ukrajnával, pontosan tudta, hogy a törvény alkalmazása mindig az alkalmazó kedvétől függ. Ha ő meg akar valamit oldani, akkor pragmatikusan jár el, és mindent, sőt annak az ellenkezőjét is lehet. Ha nem akarja megoldani, akkor viszont ügyesen a betűk mögé bújik, és álsajnálkozó mosollyal mutogat a törvényre: látod, barátom, tehetetlen vagyok. Ezzel kicsiben találkozhatott mindenki, akit valaha vizsgált át ukrán határőr, nagyban meg akkor, amikor például Porosenkóék, egy fél pakli ország útlevelével zsíros zakóik zsebében, bejelentették, hogy tilos a kettős állampolgárság – kivéve nekik, képviselőknek.
Mindezeket figyelembe véve minimum meglepő volt a magyar politikusok látogatásai miatti kijevi keménykedés. Reménykedjünk, hogy jól dekódoljuk az üzenetet, és nem a Porosenko-örökség továbbélésének jele ez, hanem annak, hogy Zelenszkij akarata szerint a törvény lesz az úr keleti szomszédunknál – a térség történelme során talán először, így a posztszovjet érában talán a jog stabil szigetévé is válhat. Főleg ha Zelenszkijnek Putyinnal szemben is sikerül megütnie azt a tiszteletteljesen kemény hangot, amivel erőt mutat fel, de nem provokálja Moszkvát. Zárójelben megjegyezném, hogy a mi sajátosan keserű pozíciónkból mindkét felet meg tudjuk érteni: megéltük mi is, amikor külföldi hatalmak darabolták fel országunkat, mint ahogy éppen Ukrajna esetében történik, s aktívan éljük, milyen, amikor a határon túlra szakadt honfitársainkat nyelvtörvényekkel, állampolgársági törvényekkel és egyéb asszimilatív intézkedésekkel nyomorgatják, ahogy teszi most Kijev ezt fő célpontjával, az orosz ajkú ukrán lakossággal s ennek örvén a mieinkkel is.
Mi azonban nem vagyunk orosz medve. Gazdaságilag vagyunk olyan erősek, mint a háborúba-korrupcióba sorvadt Ukrajna, katonailag viszont nem, s legfőképpen Budapest nem akar erőszakos területi revíziót. Óvatos optimizmussal reméljük, hogy Zelenszkij – aki Porosenkóval ellentétben nem szorul rá a magyar kártyára – maga is belátja, mennyire káros hidegháborút viselni saját szövetségesei ellen, és immár egy lojális parlamenttel a háta mögött az ígéreteken túl valóban nekikezd a diszkriminatív törvényi örökség felszámolásának és e sokat szenvedett ország európai irányba terelésének. Azt is talán okkal remélhetjük, hogy Porosenkóval ellentétben a minta számára nem a negyvenes évek Európája lesz majd.”