Ötven évvel ezelőtt leszálltak a Holdra. Azóta nem tudunk úgy a Holdra nézni, hogy ne tudnánk, Armstrongék lábnyomai most is ott vannak a holdporban és évezredek múltán is ott lesznek. Az emberiség pedig lassan nekiállhat gondolkodni azon, hogy vajon képes lesz-e életben maradni itt, a Földön.
„1969. július 20-án megállt az idő… Egészen pontosan: a földi idő volt az, amelyik nem moccant. Helyette az égi pergett, ami máskor nem, vagy csak nagyon ritkán” – írja Bartis Attila Neil avagy az emlékezés története című novellájában.
A Holdra szállásról (vagy holdra szállásról, de maradnék inkább a nagy H-nál) mindenkinek megvan a maga története. Anyám például sokszor mesélte, hogy élőben nézték a szomszédban, ahol szinte az egész utca összegyűlt. Anyám nagynénje, Maris néni a tévé előtt ülve azt hajtogatta, hogy neki aztán ne mesélje be senki, hogy emberek szálltak le a Holdra, ugyanis a Hold forró, azért forró, mert fényes, abba a forróságba pedig nem lehet leszállni. Punktum. A férje, Mokszel bácsi ugyanezen a véleményen volt.
Az, hogy
nyilván az irodalom (és a filozófia) tárgykörébe tartozik, nem érdemes vitát nyitni róla. Mondjuk, hogy pergett az égi idő. Ebben az égi időben a két űrhajós huszonegy órát és negyven percet töltött a Hold felszínén.
Armstrong elhíresült mondatáról, mely szerint „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek”, azóta ezerszeresen bebizonyosodott, hogy úgy igaz, hogy közben azért mégsem teljesen az. Ugyanis valóban mérföldkő az emberiség történetében egy olyan pillanat, amikor képessé válik arra, hogy a Földet elhagyva eljusson egy másik bolygóra, ugyanakkor a „hatalmas ugrás” nem egészen olyan formában valósult meg, ahogyan azt Armstrong elképzelhette.
A Holdra ugyan még többször eljutottak amerikai űrhajósok (legutoljára 1972. december 11-én járt ember a Holdon), de azóta nem történt újabb mérföldkőnek számító, látványos ugrás az égi mezsgyéken. Illetve nagyon is történt, csak emberi részvétel, emberi jelenlét nélkül. Szondák, robotok és távcsövek vizsgálják a Naprendszer és a Galaxis különböző szegleteit, ember legfeljebb közvetlenül a Föld közelében, az űrállomásokon tartózkodik.
A Holdra szállás amúgy sem illeszthető egészében a progrediáló tudomány folyamatába, sokkal inkább tekinthető egy háborús gondolkodás eredményének, amihez persze szükség volt a kor legfejlettebb technológiájára. Érdekes, amit Michael Collins (a Hold körül keringő űrhajóban maradt résztvevő) mondott arról, hogy egy mai, átlagos okostelefon összehasonlíthatatlanul többet tud, mint a küldetés technikai hátterét biztosító akkori számítógépek összessége. A Holdra szállás bizonyos értelemben a második világháború következménye volt, a hidegháborús idegbaj mellékterméke; és csak a sokadik értelemben egy fennkölt, az emberiség egészét érintő esemény.
Az emberiség egy nem elhanyagolható része valami olyasmit gondolt az egészről, mint Maris néni és Mokszel bácsi. És ne felejtsük el, nem kevesen a mai napig így gondolkodnak róla. Az emberiség archaikus, mágikus gondolkodásába elég nehezen integrálható az a tény, hogy valakik egy űrhajóban röpködve csak úgy leszálljanak egy másik bolygón, ott többek között vicces dolgokat mondjanak a rádióba, ugráljanak egy kicsit és kitűzzék az amerikai zászlót.
Azért az nem úgy van, hogy sok évezreden át gondolunk valamit a világról, aztán néhány évtized alatt az egésznek még az emlékét is elfelejtjük. A felszínen így nézhet ki, de a mélyebb pszichikai régiókban lassabban mozdulnak a dolgok. Ott az égi idő van érvényben, persze nem egészen abban az értelemben, ahogy azt Bartis Attila értette a novellájában. Mindezzel persze egyáltalán nem szeretném azt sugallni, hogy a Holdra szállást stúdiófelvételnek, Hollywoodban készült parasztvakításnak tartók népes táborába tartozom. Egyáltalán nem. „Elhiszem”, hogy a fent említett urak (és később még tíz másik férfiú) valóban jártak a Holdon. Elhiszek minden elém tárt bizonyítékot, de nem áll módomban személyesen ellenőrizni, hogy tényleg megtörtént-e. Elfogadom. Hogy miért fogadom el, az megint csak egy érdekes kérdés lehetne. De ebbe most ne menjünk bele.
Maradjunk annál, hogy fél évszázaddal ezelőtt az ember tett egy – az Univerzum méreteihez képest valóban – kis lépést. Ezeket a méreteket tekintve szinte értelmezhetetlenül kis lépést. Miközben ezt a lépést megtette, szülőbolygójának élővilágát a létező legotrombább módszerekkel pusztította.
Minden űrhajós meghatározó élménye a Föld látványa a világűrből. A Holdra szállás résztvevői is egyöntetűen a Föld látványát tartották a legmegrendítőbbnek. A Föld látványát a Holdról. Dr. László András, a metafizikai tradíció egyik jeles hazai képviselője mondja egy beszélgetésben: „…ez az, amikor a Föld elhagyása földi dimenziók között megy végbe – vagyis tulajdonképpen nem megy végbe. S hogy ilyen módon a Föld elhagyása tényleg nem mehet végbe, azt szimbolikusan demonstrálja az, hogy ha az űrhajó a Földről felszáll, akárhová is megy, végül is mindenütt kénytelen leszállni. S aki leszáll, az, tudjuk, mindig a Földre száll le: a Hold nevű földre vagy a Mars nevű földre – egyre megy. S amikor az űrhajóban van, akkor is a Földön van: az »űrhajó« nevű földön. Ezzel szemben amikor Krisztus fölment a mennybe, akkor ő ott nem szállt le: a Földről felszállt – de a mennyben nem kellett leszállnia. S ez jelzi – az, hogy ő mintegy fent maradt –, hogy Krisztus valóban elhagyta a földiséget.”
Vagyis arról van szó – mondja László András –, hogy
Ez a gondolat bizonyos értelemben hasonlít Maris néni és Mokszel bácsi vélekedésére, csak míg László Andrásé – mondjuk így – metafizikailag megalapozott, az övék „pusztán” az egyszerű, archaikus elme ösztönös megnyilvánulásai.
Amivel valójában azt mondják, hogy nem lehet csak úgy egy másik világba lépni egy űrhajóval, az égbe nem lehet csak úgy felszállni, mert az ég nem az emberi világ játszótere, hanem Istené.
A NASA mérnökei és Armstrongék nyilvánvalóan nem ezen megfontolások alapján tervezték meg és vitték végbe ezt a maga nemében valóban káprázatos küldetést. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Buzz Aldrin közvetlenül a holdséta előtt a legteljesebb titokban úrvacsorát vett.)
Azóta
Az emberiség pedig lassan nekiállhat gondolkodni azon, hogy vajon képes lesz-e életben maradni a Földön a következő, finoman szólva is kritikusnak tűnő évszázadokban, vagy maga mögött hagyva a lepusztított és tönkretett Földet új hazát keres magának valahol az Univerzumban. Csak Maris nénit ne kérdezze senki erről (amúgy is régen halott már), mert úgyis azt mondaná, hogy az égben nekünk nincs semmi keresnivalónk.
Az idén minden eddiginél több Hold-expedíció veszi kezdetét. A nemzeti űrügynökségek mellett magáncégek is eljuttatják eszközeiket a Föld útitársára, ennek célja pedig nem a tudományos érdeklődés, hanem az üzleti haszonszerzés. Szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy az évtizedekkel ezelőtt elfogadott nemzetközi szabályozás igen hiányos, és számtalan vitás helyzetet szíthat.
Már a bolygó mágneses tere is veszélyben lehet.
Az űrturizmus előhírnöke lehet az Odysseus névre keresztelt holdkomp, amely sikeres leszállást hajtott végre szerdán, a Hold felszínen.
„Megvan az esélye annak, hogy az emberiség súlyos károkat szenvedjen az éghajlat pusztulása miatt” – jelentette ki a klímakutató a politikusnak.
Az aszteroida várhatóan pénteken kerül legközelebb a bolygónkhoz.
Egy republikánus politikus beszólt a diákoknak, akik miatt távoktatásra állt át az egyetem: „Ne pazaroljátok tovább a szüleitek pénzét.”
Amikor kormányoztak, a nemzet vagyonát adták el, ellenzékből meg magukat – jelentette ki a frakcióvezető.
