Panelország – Kádár után V.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

Harminc éve, hogy Kádár János, Magyarország második világháború utáni történelmének egyik meghatározó alakja örökre lehunyta a szemét. Vele kapcsolatban sok hibás lépést azonosított az utókor, leginkább politikai és társadalmi értelemben. Ami azonban viszonylag semleges megítélésű vele kapcsolatban, azok az óriási lakáshiány felszámolására tett kísérletei.

Mert kísérlet volt, egy soha be nem fejeződő: nagy népességrobbanás kezdődött a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a Ratkó-korszak népesedési politikájának köszönhetően, így az a lakásállomány, aminek a bővítése a második világháború utáni évtizedekben az iparosítás miatt háttérbe szorult, már képtelen volt biztosítani mindenki számára a megfelelőéletteret.

Ezért aztán előbb keleti (szovjet), később nyugati licenc alapján olyan előgyártott elemek készültek a hetvenes évek közepére jelentős számúvá terebélyesedett házgyárakban, amelyek összerakva, egymásra építve

Azonban hiába a nagy mennyiség, a kísérlet sosem fejeződött be.

A közkeletű hiedelemmel ellentétbena Kádár-kockának hívott lakóház nem a Kádár-korszak szülötte, az már korábban is jelen volt.Magyarországon így hiába nevezi anépnyelv őket kádárinak, ez a jelző a legteljesebben a panelházakra érvényes.

Jelenleg a lakosság ötöde (e szerző is) ilyen házgyári körülmények között él. Ezek a körülmények azonban – hála a több éves tervek sietős megvalósításainak – a betonkaptároknak is nevezett épületekbenkorántsem nevezhetők ideálisnak. Sőt, sokaknál az igénytelenség szinonimája is lett. Nem véletlenül az ott lakókra is:

Akkurátus, mert tényleg megvan az ott élőkben egy olyan mentalitás, ami nem a téglaépületekben vagy a kertes házakban élők sajátja: az egymástól való elidegenedés.

Ennek többféle formája ismert:amikor csak a lakásajtók csapkodásából tudjuk jóformán, hogy a folyóson még mások is élnek;vagy az, hogyegy házban élünk, de évekig nem találkozunk, ezért példáulhat év után döbbenünk rá, hogy ott élt valaki; vagy amikor beszállunk a liftbe, és csöndben tesszük meg az utat a több emelet mélységbe (magasságba).

De hogy pozitívat is írjak: akik a 8. emelet felett laknakés nincs előttükmásik panelház,azok számára pazar kilátás nyílhat Budapestre, a Duna-partra, a budai hegyekre. Nagy kérdés azonban, hogy ha örökségről kell beszélnünk, mi számít jobban? Az, hogy pazar a panoráma; vagy az, hogy közelkétmillió honfitársunk többsége számára a közösséghez való tartozásabban merül ki, hogy hallja egymás wc-jének lehúzását? Szerintem utóbbi.

Számomra ez a 21. században is élő kádári örökség. És amíg velünk lesznek a panelek, addig ez az örökség is velünk marad.