Fogva tart bennünket a Beatles-nemzedék

Ó, hogy mennyire utálom én a Beatlest. Miközben néztem ezt a Yesterday című, újonnan kijött filmet, ami afféle tiszteletadás lenne a liverpooli fiúk utánozhatatlan géniusza előtt, azt boncolgattam magamban, miért is váltanak ki belőlem olyan végtelen ellenszenvet, amióta csak az eszemet tudom.

Sokkal okosabbat igazából nem tudtam kiötölni, mint hogy azért, mert sekélyes barmok voltak, meg ott van a nagymamává vénült Macca gesztenyebarna sörénye, de hát ennél nem is kellenek talán bonyolultabb magyarázatok. A film egyébként szellemtelen és középszerű – szívesen mondanám, hogy épp ezzel a középszerűségével leplezi le a Beatles zsenijét: olyan a rajongás, amilyen a tárgya,

Nem mintha mindent utálnék, ami a Beatleshez köthető. Azt például kifejezetten szeretem, ahogyan Mal Waldron szétszedi az Eleanor Rigby-t. Ha sikerült lenyelnünk a kínos alapkoncepciót, azt is el kell ismernünk, hogy a Basie’s Beatle Bag a Count Basie-életmű középszakaszának egyik jobban sikerült darabja. Az egyszerűcske I'll Follow the Sun-ban van… tartalom, ahogy Don Byron feldolgozása bizonyítja. És nagyjából itt véget is ér a Beatles iránti nyitottságom. De ez, gondolom, az én bajom. Ízlések és pofonok, ahogy a széles körben elterjedt tévhit tartja, amit már csak kényelmességből sem érdemes megkérdőjelezni. Az, hogy például John Lennon minden rendelkezésre álló adat szerint egy rendkívül alacsony minőségű emberi lény volt, elvben ugyebár nem von le a Beatles zenéjének értékéből.

De azért van itt egy kérdés, amit érdemes lenne tisztázni. Valóban objektíve a zenetörténet legnagyobb pillanatai közé tartozik a Beatles, ahogyan a Yesterday főszereplője állítja, vagy valami más állna annak hátterében, hogy Lennonék alig néhány év alatt ikonná lényegültek át? A Beatles valóban pont ugyanúgy az örökkévalóságnak szól, mint Bach, vagy egyszerűen annyira eltorzult a kulturális emlékezet, hogy beszopjuk ezt? Tényleg van olyan jó a Beatles munkássága, hogy lassan hatvan éve a könnyűzenei kiválóság egyetemes jelképe legyen, ahogyan az együttesről máig megjelenő cikkek puszta mennyisége sejteti? Egyáltalán: mi a francért érdeklik az ezer éve született, angol proligyerekek 2019-et?

Hát azért, mert

Mutatja ezt az a tény, hogy nagyjából ugyanabba az irányba mutatnak a meggyőződéseink, mint az övéik, miközben a materiális, technológiai, politikai körülmények teljesen megváltoztak. Legyen szó szexről, tekintélyről, művészetről, kreativitásról, szabadidőről: ugyanazok a közhelyek munkálnak bennünk.

A Beatles-láz idején a kamaszok váltak kulturális értelemben a társadalom domináns rétegévé, míg a zene zenéből tömegidentitássá lett, ami minden más identitást (nemzetet, osztályt) felülír. Máig főként ez a két tényező alakítja a társas élet meghatározó trendjeit.

Mikor fognak végre leomlani a „nagy nemzedék” lázadói által támasztott mentális börtön falai?

Az, hogy a hip-hop háttérbe szorította a rockzenét, nem jelent kiutat. A Z-generációs fiatalok frusztráltak, önironikusak, nembinárisak és szeszélyesek, az egyik évben leborotválják a fanszőrzetüket, a másikban kiposztolják a Facebookra, közben meg tömegével rohannak el megnézni a Bohém rapszódiá-t, a Rocketman-t meg a Yesterday-t, boldogan vetik alá magukat annak a hegemóniának, amit a hatvanas évek öregszagú, elhülyült veteránjai (és a szórakoztatóipar által kitermelt, fiatalabb avatárjaik) gyakorolnak. Lehet, hogy a tömegkultúrában a mindenkori kamaszok diktálnak, az ő kegyeiket keresik a zenecégek és a filmstúdiók – a lényeg azonban az, hogy 

Az ezredvégi Nyugat két vezércsillagának – a kamaszuralomnak és az identitászenének – minden eddiginél harmonikusabb az együttállása. Az elmúlt években elénk varázsolta a fesztiválutópiát, ami beteljesíti azt, amire a hatvanas évek vágyott, de amire nem volt képes, mert túl szertelen és túl politikus volt: az élet totális eléletmódosítását.

Azt az életet, aminek minden részlete önkifejezés (az Instagramra feltálalt vacsoráktól kezdve egészen a szájpadláshoz nyomott nyelvekig) a papával szembeszegülő, Beatles-rajongó diáklányok bugyidobáló eksztázisa, az identitásként megélt zene vetítette előre. Tanulságos ebből a szempontból a VOLT-on vetített orbános kisfilm kapcsán kitört hiszti. Szerintem is rosszul veszi ki magát a dolog, az északkoreázó méltatlankodásokon viszont a nárcisztikus egók sértettsége süt át, amelyek igényt tartanak arra, hogy a nagy identitásképző Eseménybe – „néhány napra kiszakadni a valóságból”, „kicsit elengedni magunkat”, „új élményeket szerezni”, jézusmárja – ne másszon bele semmiféle idegen elem, pláne nem a gonosz, a sötét Anti-Én.

Ahhoz, hogy igazán legyőzd az ellenséged, porba kell dönteni az isteneit is – ha nem csal az emlékezetem, Paul Valéry ír valami ilyesmit. De hol lakoznak korunk emberének az istenei? És megszólal a bennünk lakó örök troll, az elégedetlenség és rosszindulat daimónja: hogyan fogjunk hozzá ehhez a feladathoz?

Annál fontosabb, hogy végre leröhögjük a panteonból a Beatlest, a Rolling Stones-t, Jimi Hendrixet és a többi ósdi totemet. De ez tényleg csak a kezdet.

Sokat gondolkoztam már azon, hogyan lehetne a legnagyobb csapást mérni korunk emberére, hol van a legérzékenyebb pontja – legyen ő jobb- vagy baloldali, tehetős vagy szegény, bármiféle. Mindent mérlegelve nem hiszem, hogy fájdalmasabban érintené őt bármi más, mint ha elragadnánk tőle identitásának központi alkotóelemét: a könnyűzene mítoszát.

Relativizálni rajongásának tárgyait – kimondani, hogy a rockzene „lázadása” egy hatvanéves üresjáratot leplez, kimondani, hogy az alternatív zenekarok „extravaganciájából” árad a kispolgáriság, kimondani, hogy a heavy metal a létező legbuzisabb zene – megtagadni tőle a könnyűzene kényelmes hazugságait, a felmentést, amit a „lázadó”, „sokkoló”, „különc” művészek iránti rajongása ad az alól, hogy egy sivár és üres rinocérosztársadalom tagja: ez nem csak az ő személyiségét, hanem az egész társadalmat ásná alá. De hát miért is tennénk ilyet, ugye.

Arról a bizonyosságról viszont nem tudok lemondani, hogy

A Beatles zsenialitását ünneplő film alatt pedig a dünnyögő, izzadt, elborult elméjű Thelonious Monk magányos alakja jutott eszembe, aki rendíthetetlenül vetette-szórta az éterbe különös, disszonáns akkordjait, miközben szédítő gyorsasággal váltakoztak körülötte irányzatok és divatok és idolok, hogy aztán a hetvenes évek közepén végleg elhallgasson. Csend lett – vagy csak nem volt többé szükség hangra.