Ez az én harmincnyolc évem feketén-fehéren

„Tény, anyagilag is megmutatkozik, hogy többé nem a sztárjátékos vagyok, hanem háttérember.

De ha nekem  húsz év sikeres profi karriert követően az utolsó évemben attól kellene félnem, hogy a családomnak nem tudom megtartani az egzisztenciát, amilyen szinten addig éltünk, akkor óriási a baj azzal, ahogy az elmúlt két évtizedben éltem.

Mindig is racionális döntéseket hozó ember voltam. A feleségem a megmondhatója, hogy nem herdáltam a pénzt. Soha nem voltam autómániás , nem állt négy-öt sportkocsi a garázsban. Jelenleg is céges autóval járok, továbbá a kutyák miatt van még egy kisbuszunk.

Viszont vannak befektetéseink. Barcelonában megtartottuk az első kislakásomat és a Debora lányunk érkezése után vásárolt kertvárosi ingatlanunkat is. Mindkettőt kiadtuk, s ez mindentől függetlenül biztos passzív jövedelmet biztosít.

Most végzem az edzőit. Spanyolországban. Azért nem itthon, mert ott ugyanazt az óraszámot sokkal rövidebb idő alatt adják le. A döntésemet befolyásolta az is, hogy ha csak a férfi szakágat és az elmúlt BL Final Fourok edzőit nézzük, feltűnő a spanyol dominancia, idén mind a négy döntőbe jutott ország bajnokcsapatának spanyol az edzője. Elismertségük a világ kézilabdázásában elég egyértelműen mutatja, valamit jobban csinálnak a képzésben, mint mások.

Az edzői szakma azonban nem élvez prioritást az életemben. Viszont a szövetség sportszakmai alelnökeként nem árt, ha szakmailag továbbképzem magam, s a jelenleginél nagyobb rálátásom lesz az oktatásra, a képzésre is.

A napi szintű munkám továbbra is a Veszprémhez köt. Vicces, de egyik napról a másikra főnöke lettem az eddigi edzőmnek, David Davisnek. Sportigazgatójaként az itthon és Barcelonában felhalmozott tudást, tapasztalatot, ismertséget, a kapcsolati tőkémet szeretném a csapatépítés érdekében használni. Ebben első helyen áll Davis véleménye, neki kell mazsolázgatni a játékosok közül, aztán számos összetevő figyelembevételével szűkítjük a kört.

A Veszprém szakmailag helyes úton jár. Hét év alatt ötször ott lenni a BL Final Fourban és ebből háromszor döntőt játszani nagyon komoly teljesítmény. Persze sokan azt mondják, nincs meg a korona. Többen úgy gondolják, elég lett volna csak egyszer ott lenni, azt viszont megnyerni. Valóban rettentő fájó, hogy nem sikerült egyszer sem aranyéremmel hazatérni, de a sportban többen is ugyanazért a célért küzdenek, s csak egynek sikerülhet.

A célunk nem változott. Mostantól sportigazgatóként arra törekszem, hogy sikerüljön a BL-álom, ami nem lehet teher, nyomás.

Nem is szeretem ezt a szót. Világéletemben inkább a kihívást használtam. Úgy is tekintettem minden feladatra. A sport az egyre nagyobb kihívásokról szól. A kihívások növekvő nagysága azt jelzi, egyre jobb vagy. Dicsérete ez a munkádnak, a tudásodnak, amit nem gátló tényezőként, hanem önbizalomfröccsként kell megélni.”