„A mai németországi diákok negyede otthon nem németül beszél” – így omlik össze téglánként a német oktatás
Ez most egy évtizednyi „Willkommenskultur” gyakorlati eredménye a német oktatási rendszerben. Schaffen sie das?
A kereszténydemokráciában élők jogait és kötelességeit könnyedén félre lehet értelmezni, különösen a mai Európában. Több olyan fogalom van, mint például a család vagy a migráció, amelyeket érdemes lenne tisztázni.
„Lassan ott tartunk (gondoljunk csak a Marx-szobrot avató Jean-Claude Junckerre!), hogy már a marxisták is kereszténydemokratának nevezik magukat. A fogalom tehát devalválódik – nézzük meg (természetesen »ex cathedra« felhatalmazás nélkül), hogy vajon meddig tágítható…
Úgy gondolom, hogy a migráció fogalma olyan tág, hogy ebből önmagában véve még nem következik semmilyen imperatívusz a kereszténydemokráciára nézve. Az emberiség egy része mindig vándorolt, útra kelt – egy jobb élet reményében, kalandvágyból, háborúk és éhínség elől menekülve, vagy éppen hódító szándékkal »migrált« más országokba. Amikor Ferenc pápa az idegenek befogadásáról (eredetileg inkább vendégül látásáról) beszél, ez mondhatni a kereszténység alapvető lelkiségi, lelkipásztori követelménye. Igen, lássuk vendégül azt, aki jó szándékkal érkezik hozzánk – ez a magyar kultúrának is ősi és fontos eleme. Társadalmi szinten azonban (és a kereszténydemokrácia éppen ezen a szinten működik) muszáj egy kicsit árnyaltabban néznünk a dolgokat. Először is vizsgáljuk meg: az idegen valóban jó szándékkal érkezik hozzánk? Képesek vagyunk százakat, ezreket, esetleg milliókat befogadni? Alkalmi vendéglátásról van szó, vagy arról, hogy évekre, évtizedekre, sőt véglegesen beköltöznének hozzánk úgy, hogy még az unokáink is az ő unokáikkal fognak együtt élni – egy másik (kevert) kultúrában? Milyen előnyei és veszélyei vannak az ilyen együttélésnek? Egy népéért felelősséget érző politikus aligha kerülheti meg ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolását…
Megint más a helyzet azokkal, akik valamilyen hátsó szándékkal, nem ritkán önös gazdasági vagy politikai célok érdekében szervezik a migrációt, eszköznek tekintve magukat a migránsokat is. Talán nem véletlen, hogy az európai emberek számára sokszor felfoghatatlan népirtásokat átélő keresztény vallási vezetők (Afrikában és a Közel-Keleten egyaránt) kivétel nélkül azt nyilatkozzák, hogy fiataljaik elvándorlása számukra a legnagyobb tragédia, mert nélkülük nem fogják tudni újraépíteni az országot, elveszik az évezredes identitásuk. Az európai vezetők elsődleges kötelessége is a saját állampolgáraik védelme lenne – terrortámadásoktól, bűnözői csoportoktól, etnikai villongásoktól, amelyek mind a tömeges, kontrollálatlan migráció kísérőjelenségei. (Bár ezt a balliberális média világszerte igyekszik elhallgatni).
A kereszténydemokraták ezért alapvetően az otthoni segítségnyújtásban, a helyi közösségek megerősítésében (szubszidiaritás), a romok újjáépítésében és – a valódi menekültek számára – az eseti segítségnyújtásban hisznek. A tömeges migráció számukra egy ideiglenes szükségállapot, amit nem ösztönözni és »menedzselni« kell, hanem az okokat megkeresni és megszüntetni.”