Vesztesek dühe

„A nagyszüleim és a szüleim, akaratukon kívül ugyan, de meghozták azt az áldozatot 1945 után, hogy ők voltak azok, akiket mint az egykori elnyomó osztály tagjait kirabolták, megkínozták, bebörtönözték, akiknek elvettek évtizedeket az életükből, a gyermekkorukból. Nekem már „könnyű” ezzel a családi múlttal szemben állni a kommunizmusból kinövő liberalizmussal. Az ember gyenge, én személy szerint is hajlandó lettem volna megbocsájtani mindenkinek, aki részt vett ebben, mintha az ellenem elkövetett bűneik összemérhetőek lettek volna a nagyszüleim, a szüleim ellen elkövetett gonoszságaikkal. 1989-ben elhittem, hogy a bűnösök tudják, hogy azok és a megbocsájtásért és a büntetlenségükért cserébe visszavonulnak majd a magánéletbe és boldogan élnek majd abból a vagyonból, amit addig elraboltak tőlünk.

Tévedtem, tévedtünk és újabb harminc évnyi és még kitudja mennyi hideg polgárháborúval fizet ezért az ország. A kommunisták és az ő gyermekeik és unokáik ugyanis egy másik történelemben élnek. És most is ugyanazt akarják, mint a nagyszüleik, hogy mi csak statiszták legyünk az ő világmegváltásukban, mi éljünk az ő világukban, mert az »objektív valóság«. Az ő világukban a nagypapi fáradtan hazajött a munkahelyéről, ami egész véletlenül a pártbizottság vagy az ÁVH volt és elpanaszolta a vacsoraasztal körül ülő családnak, hogy mennyire nehéz munka az osztályellenség kínzása, kimarjul az ember csuklója a gumibot használatától és belefájdul a füle a fasiszták üvöltésébe. Hogy azok a rohadt kulákok meg akarják tartani, amit maguk termeltek és tisztességes árat akarnak kapni érte, sőt még télen is akarnak valamit enni és emellett még nem is szeretik eléggé a nagypapit, aki kimegy hozzájuk elvenni tőlük azt, ami az övé, illetve pontosabban a »nép csodálatos, szabad államáé«.”