Bądź co bądź!

Lengyelekről, magyarokról és a zenéről, ami összeköt minket

2019. június 15. 09:55

Az elitet ugyan eltüntethették a történelmünkből, más azonban nem tudott a helyébe lépni. Ez az oka magyar magányunknak, kiszolgáltatottságunknak és nyers individualizmusunknak. Elmélkedés a lengyel-magyar közös múltról – egy kis hárfa- és zenetörténettel.

 Nizalowski Attila írása

 
Nizalowski Fanninak, akivel három éve dolgozunk ezen a történeten, és aki most végez Krakkóban hárfaszakon
 

Kedvenc adatbázisom, az ADT trikóját huszonkétmillió újságoldal feszíti, de csak tizennégyre nyomtatták oda, hogy szécsényi konföderáció. Persze más kifejezéssel is kereshető a téma (szövetséglevél), ám így sem lesz több fontos találat. Arról van szó, hogy II. Rákóczi Ferenc és a szécsényi gyűlés 1705. szeptember 20-án lengyel mintára konföderációt hozott létre, és a dicsőséges aktusról az elmúlt 300 évben bizony kevés jóindulatú írás született. Képek se találhatók az interneten a díszes okmányról, nem számítva egy kétbites Xeroxot és egy mobiltelefonnal készített zavarosat. 

Hová tűnt a varázslatosan szép szécsényi jelenet a lengyel-magyar kapcsolatok történetéből? Mért kellett a lengyelségre utaló, Rákócziék által is használt konföderáció szót másra cserélni? S arról hallott valaki, hogy az Országgyűlés 2019-et Rákóczi Ferenc-emlékévvé nyilvánította?

A konföderáció a lengyel jog Janus-arcú intézménye volt. A nemesi ellenállási jogból nőtte ki magát, melynek magvát még közös királyunk, Nagy Lajos vetette el ott. Az alkotmányos jog alapján a király, a nemesek és a városok (!) fegyveres csoportot alakíthattak a közrendért vagy a szabadságért akár a király ellen is. Aki kitalálta ezt a rendszert, az igazi demokráciára vágyott Athén és Velence mintájára. Nem csoda, hogy

épp a lengyelek lettek az első európaiak, akik a felvilágosodásra alapozva polgári módon kodifikáltak alkotmányt.

Az országot felosztó orosz, porosz és osztrák reakció, és az ezt magyarázó történészseregek azonban nem ezt látták a konföderációban. Szerintük a lengyelség a sorozatos perlekedésével és háborúskodásával elvesztette jogát az államisághoz, s a bekebelezéssel végül is jól járt, hiszen szakszerű igazgatás alá került.

A Szécsényről írt magyar munkákban ugyanez a lejárató, kioktató hang szól a mai napig. A Wikipédián található például egy szedett-vetett névsor. Ebben a szabadságharc egy-egy résztvevője azzal szerepel, hogy a bukás után letette a fegyvert, illetve élt a felkínált császári kegyelemmel. A szócikk szerzője tudományos intézetben foglalkoztatott hadtörténész. Tán észre sem vette, de olyanokat minősít, akik hosszú éveken át életüket és vagyonukat kockáztatva pont a méltóságukat és magyarságukat akarták menteni. Hogyan lehet úgy láttatni ezt, mintha minden szereplő csak vesztes volna, s maga a harc sem lett volna egyéb, mint árulások, gyávaságok és köpönyegforgatások sora?

*

Bercsényi László

Talán szólt a hárfazene az 1705-ös gyűlésen esténként, hiszen a főúri udvarokban kedvelték. Ez a hárfa persze még nem az a hárfa, amit ma ismerünk. A lábpedállal való hangolást Hochbucker 1720 körül fejlesztette ki, Érard meg 1810-ben szabadalmaztatta a koncertálásra alkalmas hangszerét.

A mi történetünk máshonnan indul. A szabadságharc bukása után Eszterházy Antal Törökországba ment Rákóczi után, Bercsényi László pedig Franciaországba, ahol közte és az elűzött lengyel király, Stanisław Leszczyński között mély férfibarátság alakult. I. Szaniszló kétszer ült a trónon, s

a legnagyobb magyarbarát lengyel királynak nevezhetnénk – ha emlékezne rá valaki.

Bercsényi több gyermekének is vállalta a keresztapaságát, s közrehatott, hogy a magyarságra ekkoriban még szimpátiával néztek a franciák. Csak a századvégen fogalmazták majd meg – 130 évvel Trianon előtt –, hogy a Magyar Királyságnak nincs helye Európa térképén. Területét és népességét, akárcsak az oláhokét, fel kell osztani néhány új birodalom között.

Eszterházy és fia korán elhunyt, unokájának, Eszterházy Bálintnak a pártfogását Bercsényi és Leszczyńska Mária vállalta. Utóbbi apjához, „jótevő Szaniszlóhoz” hasonló kiváló ember lehetett, hiszen XV. Lajos feleségeként a „jó Mária királyné” nevet nyerte francia alattvalóitól. Gyermekeit, így M de Victoire-t, mély katolikusságban nevelte, és hárfázni is taníttatta. Az udvar vonzotta a hangszerészeket, azok pedig elhivatottan akarták tökéletesíteni a hangszert.

Ami olyan volt, mint napjainkban a telefon.

Állandó fejlesztés alatt álló technikai újdonság. Zeneszerszám és oktatási eszköz. Státuszszimbólum, jövedelmező árucikk és díszes vagyontárgy.

Eszterházy Bálint az udvar népszerű alakjává vált. Őt bízták meg, hogy Bécsbe vigye Mária Antóniának a leendő XVI. Lajos arcképét. Életre szóló barátságot kötött az asszonnyal, egyik szülésénél is jelen volt. Emlékirataiban és levelezésében többször is említi a hárfát és Mde de Genlist, a történelem első hárfadíváját, aki leginkább íróként és a királyi gyermekek nevelőjeként híresült el. Neve mára kikopott szellemi életünkből, pedig műveikben olyanok hívták vitára, mint Tolsztoj, Stendhal, Hugo és Balzac, Jane Austin és Kazinczy Ferenc. Vajon mit szólnának e jeles szerzők de Genlis avíttas nevelési elveiről ma, ha látnák az ősunokák videójátékok előtt zajló, nyomorúságos életét?

Nem tudni, Eszterházynak volt-e érdeme abban, hogy nemességünk hamar megismerte a francia udvar mellett kifejlesztett hárfát, a zenetörténet nemigen kutatja ezt. Mindenesetre van két jelentős emlék – nem feledve a magyar szolgálatból indult halhatatlan Krumpholtzot és Pleyelt –, ami összeköti a párizsi hangszerészeket a magyar nemesi kultúrával. Az MTA Zenetudományi Intézetben őrzik a gyönyörűségesen faragott és festett, rokokó Holtzmann-hárfát, a Csónakost. A Nemzeti Múzeumban pedig a Cousineau-féle másikat, az Aranyhárfát. Ez utóbbi Mária Antónia, illetve Benyovszky Móricné tulajdonában állt, ennek ellenére mintha rejtegetnék. Egy rosszul világított, oldalsó kaszniban áll.

*

Benyovszky Móric

A lengyel-magyar Benyovszkynak azonban tényleg lehetett köze a hárfához. Részt vett az oroszellenes bari konföderáció harcaiban, majd 1769-ben, mindössze 23 évesen fogságba esett és Szibériába hurcolták. Jókai Mór írta meg a történetét úgy, hogy hárfás tudományának köszönhette megmenekülését. Anasztáziának, a kormányzó lányának készített hangszert, pengetni is tanítgatta, így enyhébb volt az őrizete.

A rövid életű Benyovszky hírneves alak volt, akiről Boieldieu, a kor kiemelkedő mestere írt operát, és a világszerte népszerű színpadi szerző, von Kotzebue írt darabot. Ellentétben Kościuszkóval – aki egy évben született vele, szintén korán árvaságra jutott és ugyancsak megfordult az amerikai függetlenségi háborúban –,

mégsem hősként, hanem kalandorként emlékezünk rá.

Ez azonban már nemcsak történettudományunk hanyagsága, hanem a nemesi kultúrával szemben évtizedek óta ellenszenvet tápláló zenei és színházi világunké is.

*

A targowicai konföderáció árulásával 1795-ben Lengyelország elbukott, és ellenségei feldúlták Puławyt, az ország szellemi központjának számító Czartoryski hercegi palotát. Bár e név mára kiesett az önmagába fordult magyar köztudatból, a család igencsak fontos kapocs volt a lengyelség és magyarság között. 1785 táján Adam Kazimierz Czartoryski, a lengyel trón korábbi várományosa Bártfafürdőn vásárolt házat. A felvidéki hely ezt követően népszerű fürdőhellyé vált a lengyel és magyar nemesség körében, s új kapcsolatok alakultak. Adam Kazimierz a lengyel felvilágosodás kiemelkedő alakjaként ismert. A világ első oktatási minisztériumát vezette, Jan Matejko monumentális képén, az 1791. május 3-i alkotmány című festményen ő az egyik főalak. 1805-ben magyar honfiúsítást nyert, tagja lett a főrendiháznak. Sok más nyelv mellett a magyart is bírta, kézzel írt jegyzete akár megbecsült lengyel-magyar emlék lehetne.

Felesége, Izabela Czartoryska egy képén kottával és hárfával szerepel, ámbár jóval több volt házi muzsikusnál. Sokat utazott, könyveket írt, s ő építtette Puławyt, melynek egyik épületét Szibüllák templomának nevezte el. A Visztula meredek partján álló rotondáról kevés honfitársunk tud, pedig ez volt Közép-Európa első múzeuma. A kastélypark felől egyszintesnek tűnik, a folyó felől pedig olyannak, amelynek alapját erős támfallal erősítették meg. Valójában kétszintesre tervezték, és a rejtett alsó emeleten őrizték a féltett kincseket. Báthory István kardját vagy azt az ékszerdobozt, amelyben királyok és királynék több száz apróságát tartották. A hercegnő persze másféléket is gyűjtött, így III. Richárd, VIII. Henrik, Cromwell Olivér, George Washington, vagy épp Shakespeare, Rousseau, Voltaire, Newton, Goethe és Schiller tárgyi emlékeit.

A Szibüllák templomában titkos szabadkőműves gyűléseket is tartottak. Ez annyiban lényeges, hogy a Czartoryskiak nyilván hatással voltak magyar barátaikra, és

a sokarcú, a jakobinizmuson túli felvilágosodás mélyebben érinthette meg a magyar társadalmat,

mint ahogy azt ma tanítják. Mozart magyarországi bányamérnökökről mintázta a Varázsfuvola szereplőit. Egyik támogatója az az Eszterházy János mágnás volt, akinek történetünk főszereplője, a hárfás Eszterházyné Batthyány Johanna volt a menye. A korabeli lengyelség műveltségben és legfőképp tetteiben megelőzte a magyart. A viszonyuk mégis sokrétűbb lehetett. A poliglott Adam Kazimierz figyelmét a perzsa nyelvre barátja, a poliglott varsói követ, Reviczky Károly hívta fel. Neki a magyar és lengyel orientalisztikán kívül az európai is sokat köszönhet, joggal jegyzi meg róla a Wikipédia, hogy jeles és méltatlanul elfelejtett személy.

A Czartoryskik kastélya Puławyban

Nemrég kiállítást rendeztek azokról a nőkről, akik az ezeréves lengyel-magyar kapcsolatok során kiemelkedtek az embertömegből. Czartoryska hercegnő ismeretlen alakja természetesen nem szerepelhetett benne. Pedig ott az izgalmas kérdés, hogy hogyan állt az országigazgató, író, festő és muzsikáló, a parasztság felemelését célul tűző Czartoryskiak példája a reformkor nagyjai előtt.

Amikor Izabela halála előtt nem sokkal elbukott a fia, Adam Jerzy Czartoryski vezette 1831-es felkelés, és Puławyt ismét feldúlták, a múzeum kincseit Párizsba menekítették. Adam Jerzy száműzetésbe kényszerült, és a nagy emigráció liberális konzervatív szárnyának a vezetője lett. Életét a lengyel szabadság ügyének szentelte,

politikai krédójában ennek feltételeként a magyar-szláv, magyar-román megbékélést emelte ki.

Egy lengyel vezetésű közép-európai állam képe lebegett a szeme előtt, ami kellő erőt állíthat a német-orosz nyomással szemben. Világhírű szalonjába, a Hôtel Lambertbe Bem, Dembinszky, Mickiewicz és Chopin mellett sok-sok lengyel járt. Egyik rokonáról írta Liszt: „Chopint leginkább Czartoryska Marcelline hercegnő vonzotta házába: egyik legkedvesebb tanítványa lett, kiváltságos, akire – mint mondogatták – örökül hagyta játékának, bűvös ihlettségének titkát, mint emlékeinek és reményeinek törvényes és értelmes örökösnőjére”.

Marcelina élete sokban hasonlított Lisztéhez. Befejezve a koncertezést végül Krakkóban telepedett le, ahol pénzzel, művészi és szervező munkával támogatta a Krakkói Zenetársaság, a mai Zeneakadémia megalapítását.

Zenetörténetünk máig nem tud mit kezdeni Liszt látszólagos passzivitásával az 1848-as forradalmak idején. Pedig ott volt a barikádoknál, de története homályos, mert a forradalom céljaiban és szereplőiben csak a jakobinust keresik, és a Radziwiłłokat, Czartoryskiakat, Zichyket és Eszterházyakat nem látják.

*

Chopin temetési menetét Adam Jerzy vezette. Harminc év múlva jött el az idő, hogy fia, Władysław Czartoryski visszatelepítse Lengyelországba a családi gyűjteményt. A 250 ezer iratot és 80 ezer műtárgyat tartalmazó intézményt a legutóbbi időkig Európa legnagyobb magánkollekciójának nevezték. 2016-ban azonban egy késői utód jelképes vételárért eladta azt a lengyel államnak. Mint mondta, ősei álmát valósította meg, hogy az egybegyűjtött kincs – pl. Leonardo Hölgy hermelinnel című képe – a lengyel nemzet tulajdona legyen. A tervek szerint az épületek felújítása után, 2019 végén nyílik meg újra a krakkói Czartoryski Múzeum.

Władysław maga is gyűjtött, s egy londoni antikváriumban értékes okiratot talált. Megvásárolta és magyarbarátsága jeléül a Magyar Tudományos Akadémiának adományozta, merthogy a szécsényi konföderáció egyik példánya volt. Az, hogy máig nem elérhető digitálisan az irat, és hogy olyan keveset tudunk róla, az adományozó emlékén túl a lengyel népet is sérti.

*

Daguerrotípia Chopinről

Különös, de a Radziwiłłek és Czartoryskiak emigráns szalonjait, Liszt és Chopin, magyarok és lengyelek párizsi barátságát eleddig csupán egy operett dolgozta fel. Pedig megfordult ott az erdélyi fiúcska, Carl Filtsch is, aki Chopin legkedvesebb tanítványává vált, és pártfogója, Eszterházy Johanna hárfás, aki a 19. század talán legnagyobb magyar adakozója volt.

Amikor az első világháború után Magyarország elszigetelődött, sok mindennel próbáltuk a függetlenné lett Lengyelország jóindulatát elnyerni. Így került az Operett színpadára 1926-ban a Chopin című mű, melyben a Csortos Gyula által játszott Adam Jerzy Czartoryski herceg, a lengyelség egykori reménysége joviális öregúrként jelenik meg, szobalányoknak csapja a szelet és vodkázik. De feltűnik benne a szépséges Radziwiłł Eliza is, aki a darab idején már nem is élt, ugyanúgy tüdővészben hunyt el fiatalon, mint később Filtsch és mestere. A történet végén pedig Chopin karácsony éjjel (sűrű hóesésben) szerzetesekhez kopogtat be, majd holtan esik össze, de előtte még énekel... Napestig lehetne sorolni a bizarr jeleneteket és hibákat, de talán jobb is, hogy a feledésé lett e daljáték. Szegény Czartoryski Mária, aki anyja nevét viselve Lázár Máriaként lett a század színészlegendája Pesten, meg kellett élje!

Szerencse, hogy paraszti kultúránkból oly sokat tudtunk megőrizni, de

tévedés, hogy műveltségünk a táncházzal kezdődik és azzal ér véget.

Az elitet ugyan eltüntethették a történelmünkből, más azonban nem tudott a helyébe lépni. Ez az oka magyar magányunknak, kiszolgáltatottságunknak és nyers individualizmusunknak.

Ki tudja? A hárfa talán oldhatja szomorúságunkat.

Bądź co bądź! – ahogy a Czartoryski-mottó szól. Jöjjön, aminek jönnie kell!
vissza a teljes nézetre