Ki a napfényre!

„Tehát lezárás és továbblépés: ezt szokták javasolni a pszichiáterek, és igazuk van. Az elmulasztott lehetőségektől, sérelmektől, egyszóval a múltbéli eseményektől, amelyek a leggyakrabban emésztik az embert, szükségszerű véglegesen búcsút vennünk, mert akadályozzák a továbblépést. A nemzet életében ugyanígy áll a helyzet: ha állandóan felidézzük a száz évvel ezelőtt történteket, ha jelen idejű problémává tesszük, akkor az új, felnövekvő nemzedékekre terheljük a megváltoztathatatlan múltat. A problémahalmaz, amellyel már az akkor élők sem tudtak megbirkózni, súlyos tehertételként nehezedik rá a magyar XXI. századra. Megbénítja a magyar önszerveződést határon innen és túl, elodázza a korszerű gondolatok cselekvésre váltását.

Lélektani alapvetés az is, hogy a lezárni-továbblépni kettősség csak akkor ér valamit, ha újabb feladatok, kihívások érkeznek az életünkbe. Nos, tennivaló éppen akad bőséggel. Jelen idejű magyarnak lenni, egyúttal a jövőbe tekinteni – csak a legkiválóbbak adottsága. Mégis muszáj Széchenyi Istvánhoz, Bethlen Istvánhoz, Orbán Viktorhoz hasonlóan a létező mezőben mozogni, a valóságos feladatokra, a cselekvésre összpontosítani az önsorsrontó tépelődés helyett. És ez még akkor is így van, ha az össznépi depressziót mi sokszor tőrőlmetszett magyar örökségnek érezzük: valójában ki kell lépnünk a nemzet nagy klinikájából a napfényre, új példákat, új modelleket kell keresnünk, ha meg akarjuk érteni a korunkat, amelyben élünk, amelyben működünk.

Ennyi volna hát a teendő Trianon ellen. Magyarságunk nem csorbul, nem siklik ki, mindössze derűsebb, bizakodóbb és bátrabb lesz a szükséges korrekció után. Ennyit igazán megtehetünk az újabb száz esztendő reményében.”