Klasszikus zene

A Pannon Filharmonikusok egy művészzenekar – Horváth Zsolt a Mandinernek

2019. május 11. 19:15

Nekünk nem dolgunk népszerű és unásig játszott műveket háromezerszer eljátszani vagy stadionkoncerteket adni, de feladatunk, hogy a magyar alkotóművészetnek terepet biztosítsunk, kortárs zenét játsszunk – mondja Horváth Zsolt a Mandinernek. A pécsi székhelyű Pannon Filharmonikusok igazgatójával a zenekar fejlődésének lépcsőfokairól, a vidéki és a fővárosi, no és a nemzetközi szereplés lehetőségeiről és kihívásairól beszélgettünk.

Aranyfedezet címmel indít idén bérletsorozatot a Pannon Filharmonikusok (PFZ). Mit akar mondani a cím?

Összetett a kérdés. Nem arról van szó, hogy a gombhoz varrtuk a kabátot, találtunk egy hangzatos címet és ezt próbáljuk vizualizálni – a valóság ennek a fordítottja: először elkészítettük az évadot, aztán leültünk, újraértelmeztük, és rátaláltunk az üzenetre, amit ebben az évadban szeretnénk eljuttatni szűkebb értelemben a közönségünkhöz, tágabban a társadalomhoz:

a Pannon Filharmonikusok koncertjei valójában a szabadon eltöltött időnk minőségére nyújtanak aranyfedezetet.

A PFZ története egy 2003-as megújulásból építkezik, az azóta eltelt időszak intenzív műhelymunkája mindezidáig egy ív alá tartozik. Ez alatt az idő alatt váltunk nagyon magas színvonalú, őszinte és autentikus együttessé. A PFZ koncertjeire járni és belefeledkezni a műsoraiba – Cesar Francktól Szkrjabinon át Sibeliusig – garantáltan megéri. Elsődlegesen nem a műsorra vagy a szólistákra reflektál tehát a cím, hanem azt akarja megjeleníteni, ami a Pannon Filharmonikusok hitvallása, önreflexiója: kellő szakmai magabiztossággal állítjuk, hogy az öt alkalom, amit a sorozat magába foglal, aranyfedezetet nyújt az ott töltött idő milyenségére.

A sorozat szólistái közt lesz magyar, külföldi és külföldön élő magyar, rézfúvós, vonós, zongorista, énekes. Mi volt a koncepció a meghívott zenészek összeállításánál?

A szólisták kiválasztása során több szempontot figyelembe veszünk, de egy közös biztosan van bennük: mindegyikük itthon is és nemzetközi viszonylatban is nagyon jelentős, reprezentatív pályát tudhat magáénak. A legfontosabb szempont, hogy az elgondolt műsorhoz olyan szólistát válasszunk, aki kifejezetten otthonosan mozog az adott témában. A meghívott vendégművészeink színvonalán játszó muzsikusok természetesen bármit eljátszanak, de mi ennél többet szeretnénk. A műsorhoz

olyan zenészt hívunk, aki az adott zeneszerző műveiben vagy az adott stílusban igazán jártas, az az ő zenei nyelve.

Ami erre épül, az felsejlik az ön felsorolásából is. Fontos, hogy bemutassunk olyan művészeket, akik mögött nagy nemzetközi sikerek vannak, de valamiért itthon még nem ismertek. Büszkék vagyunk rá, hogy vannak Budapestnek olyan visszatérő sztárvendégei, akiket a PFZ mutatott be először Magyarországon. Ebben a sorozatban például Mayu Kishima japán hegedűművész a világ legnagyobb koncerttermeiben lép fel szólistaként, de úgy alakult a pályája, hogy eddig hazánkban még nem járt. Mindig dolgozunk olyan művészekkel is, akiknek egy teljes életmű van már a hátuk mögött – a Gilbert Vargával fellépő Frankl Péter most kerekíti le 60 éves szakmai karrierjét. A magyar zenei élet nagyköveteivel is szeretünk dolgozni: Kelemen Barnabás egy ilyen személyiség, kiváló partnere a zenekarnak és Bogányi Tibor vezető karmesternek. Számomra nagy büszkeség, hogy a PFZ-nek olyan művészei vannak, akik bármikor szólista szerepbe is tudnak lépni, ez fog történni a Schumann négy kürtre írt darabjában Zempléni Szabolcs művészeti vezetésével – ugyanis túl a hangversenyen számunkra minden koncert egyben lehetőség a belső szakmai kurzusra, mentorprogramra is.

Újdonság lesz a családi bérlet. Van rá kereslet? Jellemző, hogy a családok koncertre járnak?

Szeretnénk, hogy legyen kereslet. Évtizedek óta széles spektrumban nyújtunk edukációs programokat – kezdve a Pocaklakó programmal, ahol még várandós anyukákat hívunk a koncertekre ingyenesen, utána a kisbabákat és így tovább. Most ezeket egészítenénk ki. Az a kérdés merült fel bennünk, hogy mi, a zenekar és a közönsége – a művelt polgári réteg, amelynek lényege, hogy minőségi kultúrát fogyaszt –,

tehetünk-e többet azért, hogy ez az életforma továbböröklődjön?

Habitusomból adódóan szeretem az erős felütéseket, a felelősségre való rámutatást és bizonyos értelemben a provokatív megközelítéseket. Ezzel az akcióval kifejezetten az egyén, a felnőttek felelősségére szeretnénk rámutatni: vállaljanak szerepet abban, hogy elhozzák a gyerekeiket és unokáikat a koncertekre. Miért van az, hogy tízezrek járnak klasszikus zenei koncertekre, de nem hozzák magukkal a gyereküket? Végtelenül egyszerű döntés azt mondani, hogy legyen egy jó esténk, menjünk el koncertre és maradjon otthon a gyerek, de a legerősebb minta mindig az, amit a szülő ad. Ha fiataloknak csinálunk programot, nem az intézményi keretek között történő koncertlátogatásra építünk, nem osztályokat hívunk és ültetünk be a koncertre. Mindig önálló hétvégi programokat csinálunk, hogy az egyén döntését hozzuk elő, jöjjön el, vegye meg a jegyet még akkor is, ha csak kétszáz forint, legyen meg a kulturális fogyasztás teljes vertikuma és tudjon beépülni ez a fiatalok életformájába. Arra hívjuk meg a felnőtt bérleteseinket, hogy lépjünk interakcióba és kezdjünk el erről beszélni. Mit tudunk tenni azért, hogy jöjjenek a tizenéves gyerekek is a koncertekre? Ha erre az a válasz, hogy szeretnének a főpróbára jönni vagy benézni a színfalak mögé, akkor lehetőséget fogunk nekik erre is teremteni.

A két vezető karmester, Bogányi Tibor és Gilbert Varga mellett mennyire tud beleszólni a programok kialakításába?

Sok mindenben más utat választottunk a megújulásunkkor, mint ami egyébként a tradíció. A magyar zenei életben az a szokás, hogy az igazgatók kvázi adminisztratív szerepet visznek és a zenei vezető, általában a vezető karmester alakítja ki a teljes évadot. Nálunk ez nincs így. Másképp értelmeztük magának a közösségnek a szerepét és döntési mechanizmusát. Toscanini például leült otthon és eldöntötte, hogy mit fognak játszani, majd azt is játszották. Ez azonban már Nyugat-Európában sincs így. Azt, hogy mi kerül bemutatásra a milánói Scalában vagy mit játszanak a Berlini Filharmonikusok, egy rendkívül sokrétű szempontrendszer alapján állítják össze.

Bogányi Tibor, Horváth Zsolt és Gilbert Varga

Amikor pályakezdő igazgató voltam, akkor is azt ajánlottam a zenekarnak, hogy meg kell változtatni a vezetői együttműködés módját, hogy ne egy ember kezében összpontosuljanak a művészeti kérdések, mert ebben az esetben a zenekar tagjai csupán előállítói lesznek a műsornak. Nálunk 134-en dolgoznak, és én úgy nézek magunkra, mint egy alkotó közösségre. Persze nem közösen döntjük el, hogy Beethoven melyik szimfóniáját adjuk elő, de azok mindenképpen közösségi döntések, hogy mi a PFZ identitása és mit szeretne megjeleníteni. Amit én képviselek, az a magyar klasszikus zenei életben egyelőre csak nálunk működik így, de azt remélem, hogy 20 év múlva mindenhol hasonlóképpen lesz. Érdekes,

ha egy színházigazgatóval beszélne, akkor fel sem merülne az a kérdés, hogy mekkora hatása van a műsor kialakítására

– egész biztos, hogy neki van a legnagyobb hatása. Mégis teljesen releváns a kérdése, ugyanis sorolni lehetne a magyar zenekarokat, ahol az igazgatók készen kapják a műsort. Én viszont e tekintetben úgy működöm, mint egy színházigazgató.

Müpa vagy Kodály Központ?

Egyáltalán nem az udvariasság mondatja velem, de mind a két helyen ugyanolyan szívesen játszunk, talán mi vagyunk az a zenekar, amelyiknek a legnagyobb tapasztalata van erről. A Müpában már a kezdetek óta játszunk, miénk volt például ott az első bérletes hangversenysorozat – előbb kezdődött, mint az ottani rezidens zenekaré. A Kodály Központ pedig az otthonunk. Mind a kettőt belaktuk, mind a kettő kiváló, de nagyon más akusztikai közeg. Találunk köztük tehát különbségeket, de így is döntetlen, ugyanis más-más zeneműnek más áll jól. Vannak olyan művek, amik a Müpában hangzanak szebben és ugyanez igaz fordítva is. Érzelmileg erősen kötődünk a Müpához, mivel ahhoz, hogy nagyzenekarrá váljunk, elkerülhetetlen volt, hogy jelen legyünk a fővárosi sokszereplős zenei térben, ahol verseny van – Pécsen nincs ilyen léptékű verseny. Mindezt tetézte, hogy abban az időben Pécsen egy egyetem aulájában játszottunk, annak pedig nem volt akusztikája. Mondhatjuk úgy, hogy két székhelyű zenekar vagyunk: muzsikusaink legalább annyira otthon vannak a Müpában, mint a Kodály Központban. Csodálatos a sorsunk, hogy mind a kettőt megélhetjük.

PFZ koncert a Kodály Központban

Lehet versenyezni vidékről a nagy fővárosi együttesekkel? Vagy van a vidéki zenekarok felett üvegplafon?

Abszolút van és ez egy nagyon izgalmas kultúrpolitikai kérdés. Az üvegplafon olyan régi, hogy már senki nem emlékszik mikor alakult ki.

Mindig vannak a nem-fővárosi kulturális szcénának olyan szereplői, akik megpróbálják ezt áttörni.

A PFZ is tulajdonképpen erre az áttörésre szövetkezett. Nagyon erős téma ez, nem véletlenül a 2003-as megújulásunk alkalmával tartott első sajtótájékoztatónkon is pontosan erről beszéltünk. Azóta sem fogadjuk el azt a helyzetet, hogy élvonalbeli, országos vagy éppen nemzetközi szinten is magabiztosan helytálló kultúrát csak a fővárosban szabad művelni és minden, ami nem ott történik, az poros és középszerű. Mi stratégia szintjén ennek üzentünk hadat még nagyon fiatalon: a fővároson kívül akartunk egy olyan zenekart csinálni, amiről nem lehet másként beszélni, csak úgy, mint nagyzenekar, és nemcsak hogy országosan érvényes, hanem alkalmas a magyar kultúra nemzetközi képviseletére is.

 Azt állítom – és szerencsére nem csak én, hanem a kultúrpolitikában mindenki –, hogy ma Magyarország nagyzenekarairól nem beszélhetünk úgy, hogy a Pannon Filharmonikusokat kihagyjuk. Mindig voltak a nem-fővárosi kulturális életnek hasonló kitörési kísérletei. Ilyen volt a pécsi balett a hatvanas évekből, a győri balett a nyolcvanas évekből vagy a kaposvári színház a rendszerváltás környékén. Ezek a történetek azonban sajnos egy-egy karizmatikus vezető távoztával lassan mind kifulladtak. Napjainkban ez a jelenség a PFZ-sztori.

Már rég nem vagyunk olyanok, mint ami a vidéki kulturális életre jellemző.

A tevékenységünk messze túlmutat a régiónk határain. Úgy is kezelnek minket, mint a fővárosi nagyzenekarokat – a különbség abban áll, hogy esetünkben ez a jelenlegi generáció teljesítménye, az itt és most eredménye. Ha például a Nemzeti Filharmonikusoktól (NFZ) holnap elszerződik mindenki, akkor a helyükre jönnek majd olyanok, akik fenntartják a zenekar status quóját, nem kell aggódniuk, az NFZ 30 év múlva is egy nagyszerű zenekar lesz. A PFZ esetében ez egyelőre az elmúlt másfél évtized sztorija. Minket, akik ezt létrehoztuk, az motivál, hogy vigyük végig ezt a történetet, és teremtsünk meg egy új status quót.

A kérdés az, hogy a magyar kulturális közeg tudja-e kezelni, hogy van egy országos reprezentativitású élvonalbeli zenei műhely, ami nem a fővároshoz kötődik. Ezt még senkinek nem sikerült létrehoznia status quo szintjén. A példák, amiket felsoroltam, azt mutatják, hogy voltak vidéken tehetséges emberek, akik az áttörést meg tudták csinálni, de amikor ezek a tehetséges emberek kihullottak, akkor újra lassú, a fősodortól távoli, szakmai szempontból nem meghatározó, hanem lekövető előadóművészeti szervezetekké váltak. Jelenleg nincs bennünk frusztráció, mindenki akar velünk dolgozni, folyamatosan ég a telefonom. Vezetőként azt látom, hogy még nem tettünk pontot a történetünk végére. Akkor kerülhet oda a pont, ha majd a Kodály Központ és annak rezidens zenekara ugyanazt a pozíciót foglalja el, mint a Nemzeti Filharmonikusok, a Müpa rezidens zenekara.

Más országokban egyébként nem szempont ez a főváros-vidék dichotómia a kulturális élvonalban.

Korábban beszélt arról, hogy a PFZ a legtöbbet dolgozó zenekar. Ez továbbra is így van?

Mások is sokat dolgoznak, és mi is változatlanul sok kötelezettségünknek teszünk eleget, természetesen örömmel. Az új időszakát élő Nemzeti Filharmonikusok is elképesztően sokat dolgozik, tehát mennyiségileg már nem biztos, hogy mi vagyunk legelöl, de ez nem verseny. Rengeteg koncertünk van és szinte kivétel nélkül mindegyik teltházas – ez egy nagyon fontos mutató, akkor is, ha alapvetően nem ez adja a minőséget.

Ez a mutató viszont akkor lesz igazán szép, ha hozzátesszük: a Pannon Filharmonikusok művészzenekarként definiálja önmagát. Engedje meg, hogy ismét párhuzamot vonjak a színházak és a zenekarok között. Mindenki számára evidens, ha például a budapesti színházi életet vesszük, hogy ebben a gyönyörű városban vannak művész színházak, szórakoztató színházak, népszínházak – ezek releváns fogalmak és valódi tartalom van mögöttük. A zenekarokra nem szoktuk használni ezeket, miközben köztük is vannak művészzenekarok és olyanok, akik nagyon magas színvonalon ugyan, de közönségigényt szolgálnak ki. Mi egyetlen műsort sem játszunk csak a bevételért vagy csak azért, mert arra közönségigény van. Egy művészzenekarnak ugyanis más az origó, ahonnan ránéz egy évad szerkesztésére.

Nekünk nem dolgunk népszerű és unásig játszott műveket háromezerszer eljátszani 

vagy stadionkoncerteket adni, de például feladatunk, hogy a magyar alkotóművészetnek terepet biztosítsunk, kortárs zenét játsszunk. Ez egy vita egyébként a saját szakmánkon belül is, mert tradicionálisan mindenki azt gondolja, hogy egyformák vagyunk. Pedig már nem vagyunk azok. Volt, hogy bár épp nagyon kellett a pénz, de nem vállaltunk be egy jól fizető turnét, mert olyan karmesterrel kellett volna dolgoznunk, aki egyébként kétbalkezes. Az a meggyőződésem, hogy nem lehet a különböző szerepekből ki-be ugrálni, ezt nem tudja csinálni egy művész. Igazán büszke pedig arra vagyok, hogy bár művészzenekar vagyunk, mégis teltházas koncerteket adunk – miközben a műsor bőven kínál kortárs műveket is.

2017-ben egy londoni koncertjük után a nemzetközi kitörés lehetőségét vetette fel. Sikerült?

Nem. Azzal együtt sem, hogy van minden évben három-négy olyan pillanat, amikor meg tudunk jelenni külföldön. A soron következő például a bécsi Musikverein, ami a zenei élet egyik legfontosabb színtere.

Mindenkinek fontos, hogy meg tudjon jelenni külföldön,

és a magyar együttesek erre egytől-egyig alkalmasak is – senki nem hozna szégyent Magyarországra. Az már egy magasabb szint, amikor koncepcionálisan, stratégiailag áll egy zenekar készen arra, hogy az ország kulturális brandjét népszerűsítse és exportcikként viselkedjen. Ugyanakkor összesen egy olyan nagyzenekara van Magyarországnak, amelyik ebbe a közegbe valóban be is épült – a Budapesti Fesztiválzenekar. Mögöttük van 30 év külügyi menedzsment-munka és természetesen nagyon professzionális szakmai színvonal. Két-három olyan együttes van még rajtuk kívül, amelyek megfelelő támogatással ugyanennek a kiépítésére alkalmasak lennének, és én ezek közé sorolom a Pannon Filharmonikusokat is.

2017-ben még tudtam hinni abban, hogy saját hatáskörben képesek leszünk ezt kiépíteni. Két év eltelt, és ma már azt látom, hogy ez kevés – összefogásra van szükség és arra, hogy jól tudjuk bemutatni a saját értékeinket a magyar kultúrpolitikának. Egy szűk, elit piacra akarunk betörni egy új termékkel, a Pannon Filharmonikusokkal. Ha a magyar állam egy nemzeti termékkel akarna betörni a piacra, akkor e mögött elképesztő méretű dotáció lenne. A magyar együttesek önerőből addig tudnak eljutni – és a PFZ is eljutott eddig –, hogy a szakmai munkájukat a megfelelő szintre emelik ahhoz, hogy külföldön is megállják a helyüket. Amikor Londonban léptünk fel Eötvös Péter vezényelte az együttest, telt ház fogadott minket és állva tapsolt a közönség. Kaptunk tehát szimbolikusan egy minőségi pecsétet arról, hogy szakmailag rendben vagyunk. Innentől kezdve a külföldi karrier viszont üzleti kérdés. Többen kezdeményezzük a magyar kulturális kormányzatnál, hogy legyen proaktív és vállaljon a kulturális exportban markáns szerepet. Mindaddig, amíg magunkra vagyunk hagyva, azt tudjuk tenni, hogy

azt a két-három külföldi szereplésünket nagyon megválogatjuk, hol és hogyan vállaljuk el.

El tudnánk menni Szicíliába több hónapos turnéra és néha napozhatnánk a tengerparton, de mi nem ezt akarjuk, hanem a legfelső szintre akarunk bekerülni. Inkább kevesebbet vagyunk kinn, de az nagyon magas minőség legyen.

Amellett, hogy a zenekar igazgatója, trombitaművész is. Szokott még játszani a zenekarban?

Igen játszom. Mindig is gyakoroltam és minden hónapban játszom egy produkcióban. Egyszer volt egy betegség a zenekarban, nem tudtam kisegítőt hozni és nekem kellett beugranom egy koncert erejéig a Müpában – több év kihagyás után a színpadon azt hittem, hogy el fogok ájulni az izgulástól. Rádöbbentem, hogy azt, amit hatéves koromban elkezdtem, ami jól ment és az anyanyelvem volt, amivel kapni és adni tudtam, azt nem szabad veszni hagyni, ezért azóta kikényszerítem magamból az időt a próbákra, a fellépésre. Ez egyébként az együttes szempontjából is jó – nem csak vezetőként, hanem muzsikustársként tekintenek rám, ami segít abban, hogy a zenekart közösségként tudjuk megtartani.

vissza a teljes nézetre