Az épp kétszáz éve megjelent Ivanhoe, és az ezt megelőző Osszián-legenda egész Európát izgalomba hozó irodalmi-politikai forradalmat indított el. Európa népei és írói felfedezték saját nemzeti múltjukat és az arra épülő nemzeti romantikát. A magyar irodalom is elképzelhetetlen Sir Walter Scott és a kegyes csaló James Macpherson hatása nélkül.
Kelta bárdok és lovagok
Manapság, a Brexit kapcsán újra meg újra hallani lehet a skót függetlenségi mozgalomról, melynek élén a Skóciát jelenleg kormányzó Skót Nemzeti Párt áll. Úgy tűnik, mintha William Wallace és Rob Roy leszármazottai jobban ragaszkodnának az Európai Unióhoz, mint „Hengist és Horsa fiai” – ahogyan a Brit-szigetek kelta népeinek történetírói az angolszászokat nevezték.
A skótokkal kapcsolatban gyakran hivatkozik az Európai Unió arra, mennyire jól járt a régió az 1973-as uniós csatlakozással. De volt idő, amikor a skótok adtak valamit Európának: a történelmi regényt. Mintha azonban Európa elfelejtette volna, mennyit köszönhet a skótok olyan jeles íróinak, mint James Macpherson vagy Walter Scott! Kis túlzással minden történelmi eposzköltő Macpherson és minden történelmi regényíró Scott köpönyegéből bújt elő.
Éppen kétszáz éve, 1819-ben írta meg egy skót ügyvéd azt a könyvet, amely évtizedekre meghatározta a történelmi regény műfaját. A szerző, Walter Scott nem is sejthette még, hogy a következő évben boltokba került regényével, amely az Ivanhoe címet viselte, milyen mélyen befolyásolja az olvasók irodalmi és történelmi ízlését nemcsak a Brit-szigeteken, hanem egész Európában, sőt Észak-Amerikában is, és regényírók hosszú sora lép majd a nyomdokába.
Ivanhoe
A kisnemesi családból származó Scott a skót népköltészet és történelmi emlékek bűvöletében nőtt, és népdalokat gyűjtött. Verseket is írt, mint honfitársa, az anyai ágon szintén skót Byron, de tehetségben nem mérkőzhetett vele.
Byron letépte a költői babért Scott fejéről (riválisának egyik versének, Az utolsó bárdnak címére utalva azt írta: „Az »utolsó bárd« bár valóban az utolsó volna”), viszont ezzel csak jót tett pályatársának: érdeklődése a próza, és azon belül a regény felé fordult. E pályamódosítás vezetett a történelmi regény megszületéséhez. Persze, a történelemről már Scott előtt is írtak. Inkább a módszer volt az újdonság:
akinek magánélete leképezi egy adott korszak és társadalom fő konfliktusait.
Scott éppen jó időben érkezett, hiszen a skót és angol középosztály felfedezte magának a kelta ősidőket. Ebben James Macpherson amatőr népdalgyűjtőnek volt érdeme, aki megtanulta az ősi gael nyelvet, és fejébe vette, hogy elmegy a skót Felföldre, megkeresni az ősi skót hősi énekeket.
Legnagyobb csalódására ilyet nem talált a gael nyelvet beszélő felföldi nép ajkán. Sok balladát, mesét, éneket lejegyzett, de az Iliászhoz mérhető skót eposzt nem találta meg. Gondolt egyet, és alkotott maga egy skót hőskölteményt, felhasználva a lejegyzett dalokat, meséket. Így születtek meg a 18. század második felében az úgynevezett Fingal-énekek, amelyek eredetiségéhez sokáig nem fért kétség. A hősi énekeket Macpherson egy Osszián nevű fiktív kelta költő neve alatt adta ki. Bár Macpherson lelepleződött, hogy az eredetinek mondott énekeket maga írta, és legnagyobb kritikusa, Samuel Johnson csalást kiáltott, a folyamatot már nem lehetett visszafordítani.
Osszián (Ingres festménye)
Az ossziáni énekek, ahogyan a fiktív költő után nevezték a darabokat, egy hullámot indítottak el.
megmenteni a feledéstől az ősi népköltészetet, mint a nemzeti géniusz alapját.
Ha nem találtak eposzt, akkor alkottak egyet. Ha nincs Macpherson, akkor Henry W. Longfellow amerikai költő nem alkot egy indián őseposzt, a Hiawatha énekét! És ha Kazinczy Ferencnekköszönhetően nem készül el az ossziáni énekek első teljes fordítása, Vörösmarty Mihály nem írja meg a Zalán futását, Arany János pedig a Buda halálát!
A romantika korszakának kezdetén felbecsülhetetlen volt az ossziáni énekek hatása. Közhely, hogy a romantika a felvilágosodás jellemzőivel szemben határozható meg: az ész túlfeszített kultuszával az érzelmeket és szenvedélyeket, a racionalizmussal szemben az álom és misztika iránti érdeklődést, az egyetemessel szemben a helyi adottságokat és különlegeset szegezte szembe.
Macpherson kelta bárdja a középkor kultuszához is hozzájárult (ez persze már korábban is elkezdődött a régi gótikus katedrálisok és várak szépségének felfedezésével).
Skót tájak
Amit Macpherson elkezdett – a történelmi tudat formálását –, azt folytatta Scott. Akár az angolszász-normann ellentéttel terhes 12. század végi Angliát idézte meg, mint az Ivanhoe-ban, akár a skót jakobita felkelések történetét (pl. Waverley, Rob Roy), vagy éppen a százéves háború után lassan eszmélő Franciaországot (Quentin Durward), vagy a keresztes háborúk korát (A talizmán), mindig az adott kor eszméinek összecsapását ábrázolta.
A korszak és a társadalom jellegzetes eszmei és politikai ellentétei az előtérben mozgó néhány szereplő sorsában sűrűsödnek össze. A főszereplő feladata, hogy közvetítsen azok között a táborok között, amelyeknek összebékülése, egyezségre jutása a közösség, a nép megmaradásának, túlélésének záloga. Persze a főszereplőnek számos intrikát és ármányt kell legyőznie, ahogyan a mesék királyfiának vagy szegény kiskanászának túl kell jutnia a próbákon (ilyen értelemben a történelmi regény cselekményének egyik forrásvidékét a népmesében találhatjuk meg).
Az Ivanhoe-ban a főhőst származása a leigázott szászokhoz húzza, míg hűsége és lovagi neveltetése a győztesekhez, a normann királyi házhoz köti. A szászokból és a normannokból új, magasabb szintű közösség kovácsolódik: az angol nemzet. Ez a fordulat a regény szűkre szabott idejében nem következhet be, de az író utolsó sorai már felfedik a jövőt, amelyet a főhősök még nem láthatnak. Hasonlóképpen, a Waverley nem hagy kétséget aziránt, hogy a Stuart-házi felföldi klánok és az alföldi skótok összebékélnek, és új egységet alkotnak a jövőben: a skót nemzetet – Nagy-Britannián belül!
Mindemellett Scott újszerű volt abban a tekintetben is, hogy módszeres kutatómunkát végzett az adott korszakról. Okleveleket nézett át, krónikákat olvasott el, várromokat keresett fel, és ha volt lehetősége, a népköltészetből is merített (pl. a Robin Hood-balladákból az Ivanhoe-ban), sőt még az oral history korai változatával is próbálkozott (az utolsó skót felkelések relatív történelmi közelsége miatt). Az előkutatás azt a célt szolgálta, hogy megidézze a kort valószerűen, szokásaival és öltözékével, az emberek felfogásával, minden szépségével és durvaságával egyetemben.
Ez a valószerűségi hatás okozza, hogy nála
mint a korábbi irodalmi művekben, például Voltaire-nél, Racine-nél vagy Dugovics Andrásnál, hanem valóban úgy, ahogyan akkor és ott beszélhettek. A jellemek egy-egy csoportot is reprezentáltak. Ivanhoe, a szász lovag és fő ellensége, a gőgös templomos normann lovag, Brian de Bois-Guilbert, Földnélküli János herceg híve a lovagságnak más-más típusát képviselik. Nem minden normann lovag volt hencegő, de az angol képzeletben a normann lovagok így éltek. Tehát Brian de Bois-Guilbertnek ilyennek kellett lennie. Nem minden szász nemes békétlenkedett a normann uralom ellen, de a történeti köztudat így tudta, tehát Cedricnek, Ivanhoe apjának mindenképpen rebellisnek kellett lennie.
A romantika persze nem vont éles határvonalat a történelem és a népi elbeszélések közé. Ezért Scott bátran merített a balladákból, dalokból, mesékből. Nála Robin Hood és Rob Roy olyanok, amilyennek a nép tartotta őket. A Quentin Durwardban még egy népmesékből ismert elem is szerepel: a burgundi herceg kihirdeti, az nyeri el a szép grófnő, Isabelle de Croy kezét, aki elhozza az ellenséges hadvezér, a rettenetes Ardennes-i Vadkan fejét. Sorra jönnek a válogatott francia vitézek, mindegyik magának tulajdonítja a hőstettet, de a fejet nem tudják megmutatni. Végül a szegény skót legény (ki más!) vágja le a rablólovag fejét, és ezáltal elnyeri a grófnő kezét. Scott megénekelte, „a szépséges várúrnő mint adott/egy kóbor skótnak kezet és birtokot” (Weöres Sándor fordítása)
Ez az ábrázolásmód és munkamódszer követőkre talált mindenütt. Hogy csak Közép- és Kelet-Európát említsük:
Annál is inkább így kellett lennie, mert politikai önállóság hiányában gyakran az írók vállalták a nemzeti egység képviseletét. Aki a lengyeleknek Henryik Sienkiewicz, az oroszoknak Alekszandr Puskin, az ukránoknak Grigorij Danyilevszkij, az a magyaroknak – és az marad mindig – Jókai Mór és Gárdonyi Géza.
Skócia hatott a romantikus nemzedékekre, a történelmi eposz és a történelmi regény révén. E két műfaj minden nemzet tudatának kialakulásához hozzájárult. E sokáig szegény északi ország tehát megérdemli Európa tiszteletét.
Az amerikai pedagógusképzés a szélsőbaloldal melegágya, de Trump talán megvívja a kultúrharcot, ezúttal a spanyolajkúakkal az oldalán. Interjúnk Mike Gonzalezzel.
A BMC vezetőjével beszélgettünk régi motorokról, új időkről és arról, miért olyan fontos a magyar jazzélet számára a nemrég indított Szakcsi Rádió.
Ma van a magyarországi holokauszt 80. évfordulója, melynek alkalmából egy szinte teljesen ismeretlen rabbi életét idézzük fel.
Az országépítő Károlyik örökségétől a magyar nagyipar csúcsteljesítményein át az évtizedes pangásig – újpesti kalandok térben és időben.
A hagyományos, tudáslapú oktatás olyan képességeket ad át, melyeket a kompetencia-alapú oktatással nem lehet pótolni - vallja Setényi János.
„Túl keresztények” a segélyszervezetek, írja az amerikai lap; az illegális bevándorlók jobb lakhatási körülményeket és helyzetük legalizálását akarják.
Közös lóról, túros hátról, Ukrajnáról, Iránról és a magyar elnökségről is szó esett az eurokraták találkozóján.
