Európai Egyesült Álmok

„Ezen érvrendszer központi eleme a »helyhez kötöttség« fontosságának hangsúlyozása, a lokalitás elvének kidomborítása, annak a nagyon is gyakorlati megfontolásnak politikai szintre emelése, miszerint az ember – még ebben a virtuálissá váló világban is – területhez kötött, ezért a nemzeti szint feloldása egy nemzetek feletti szintben életidegen, hiszen az alapvető önazonossági-viszonyulási pontjától fosztja meg nemcsak az egyént, de a társadalmat is. Bár az identitásnak, identitásoknak persze számos eleme, szintje lehet (nyelv, kultúra, vallás, nemzet stb.), és ezek sokszor egybe is csúsznak, vagy átfedik egymást, az egyén »feloldódása« legfeljebb egy olyan pontig lehetséges, ahol még közös kiindulási és viszonyítási faktorok mentén működtethető a »közös csoport« (a társadalom) – és ez a nemzeti, nemzetállami, átélhető létforma. Másrészről – szól még az egyesült Európa szuverenista kritikája – történeti érvek sem szólnak az »európai USA« álma mellett, ugyanis a birodalmi gondolatok a kontinensen sosem vezettek az »egység a sokféleségben« valódi megvalósulásához, sokkal inkább ahhoz, hogy az induló helyzetben erőfölénnyel bíró hatalmak – a maguk szempontjából értelemszerűen – központosították az impérium működését, az egyenlőség és szubszidiaritás álcája mögé bújva egy nagyon is alá-fölé rendeltségi viszonyrendszert hozva létre a birodalmakon belül. Ennek oka az az »egyszerű« tény, hogy bár szeretjük kontinensünket egy önálló civilizációnak tekinteni, és külső megközelítésből talán ez igaz is, »belülről« nem beszélhetünk egységes európai identitásról a finnországi Nuorgamtól a spanyol Punta de Tarifáig, a portugáliai Cabo da Rocától a ciprusi Rizukarpasóig. És ha nincs közös identitás, amire alapoznának egy közös európai államot, akkor nem beszélhetünk egységes európai népről sem – mely utóbbi viszont elengedhetetlen feltétele lenne bármiféle »új szuverén« létrehozásának. (A klasszikus felfogás szerint a szuverenitás egy adott terület és népesség felett gyakorolt főhatalom.) Ahogy arra II. (Nagy) Frigyes porosz király egészen frappánsan rávilágított egy, a korban szintén a páneurópai eszme mellett kardoskodó gondolkodóra reflektáló levelében: »Saint-Pierre abbé elküldte nekem kitűnő munkáját arról, hogyan állítsuk helyre a békét Európában. A dolog nagyon gyakorlatias: a megvalósulásához csupán az hiányzik, hogy egész Európa egyetértsen a tervben – és még néhány ilyen apróság.«

Egy dolog tehát, hogy praktikussági szempontok alapján ütköztethetőek érvek és ellenérvek az ügyben, ami azonban megint csak egy eszközvitába (»hogyan érhető el az örök béke Európában?«) visz el minket, mely már a föderalista posztmodern liberálisok térfelén történik, az ő narratívájukkal és szókészletükkel, ahol a józan ész legfeljebb magyarázkodó-védekező szerepre számíthat. A kérdés igazából viszont az, hogy ez az egész »egységesülősdi« miért jó – vagy miért rossz? És itt megint csak egy olyan világnézeti, habituális ellentétre, illetve magyarázatra lelünk, melyet – bár szeretnek elkendőzni – számos kérdésre választ ad, vagy legalábbis megvilágítja a valódi szándékokat.

Esetünkben ez pedig (megint csak) az, hogy melyik oldal hogyan viszonyul az élethez – és az emberhez magához. A progresszív-szocialisztikus hozzáállás – mely alapvetően fosztott nemzeti jellegétől és szupranacionális vagy globális struktúrákban gondolkodik – a totális egyenlőségben, egalitarianizmusban hisz: nemcsak az egyes emberek, de a (lokális, nemzeti) identitások, kultúrák, magatartások, szokások egyenlőségében is. Hiszen »minden érték relatív«, »mindenkinek megvan a maga igazsága«, ami nemcsak egyenlőséget jelent, de azt is, hogy ezen különféle értékek között nem tehető különbség. Ha pedig minden viszonylagos, egyenlő és egyben »csereszabatos« is, és nincs olyan kánon, mely alapján rangsorolni lehetne értékek között, akkor a következő lépés az uniformizálás és az »összekeverés« (multikulturalizmus), mely nyilvánvalóan nem tűri meg a »mi és az ők« kategóriáinak megkülönböztetését, hanem egy egységesített, falanszterszerű politikai struktúráért, »nyílt társadalomért” kiált. Ahogy az »egység a sokféleségben« is abszurd módon kapcsol össze két végletet, úgy a megkülönböztetésmentes »nyílt« világ is csak két szélsőséget ismert: az atomizált egyént (individuumot) és a megfoghatatlan emberiséget (esetünkben a »sosemvolt« európai népet).”