„Az időt nem a naptárak, hódítók, politikusok mérik, hanem kisunokánk keze a kezünkben!”

„A nemzet fogalma a »nemzeni« igéből ered, nem véletlenül. De mi történik egy nemzettel, ha kezdi elfelejteni az élet továbbadásának ősi imperatívuszát?

 A kérdésben benne feszül a logikus válasz is, de szerintem csak azért se térjünk vissza a nemzethalál víziójához. Nagyon sokáig szinte meghatározta a magyar közérzetet, közgondolkodást ez a negatív érzés. Eltemettek minket külföldről is, belföldről is, de nem lett igazuk. Töretlen volt a nemzet életképessége, annak ellenére, hogy a jövőkép az elmúlt két évszázadban többször is megbicsaklott. Néha úgy érzem, hogy szükségünk is van ilyen megrázó, tragikus élményekre, mert akkor térünk észre; persze mégse gondolom, hogy nekünk Mohács, Világos, Trianon vagy újabb és újabb megszállás kellene. Talán e nélkül is észhez térünk, és ebben kulcsszerepe lehet a személyes példamutatásnak.

A történelemkönyvek minden esetben utalnak a demográfiai krízisre is hanyatló történelmi korszakokban, a birodalmak bukása kapcsán. Mennyire ok vagy következmény egy válságkorszakban a népességfogyás?

A népességfogyás minden civilizáció bukásában döntő szerepet játszott, amennyire tudom, az egyiptomi, maja és görög-római civilizáció esetében is így volt. De legalább ilyen fontos volt az egyes civilizációk belső meghasonlása, belterjes degenerálódása.

Sokan ennek konkrét jeleit látják ma Nyugat-Európában, Észak-Amerikában. És bizony kár lenne azt hinni, hogy ez a mai körülmények közepette határokkal megállítható. Ez csak a nemzetek mentális erejével állítható meg, annak alapja pedig az egészséges önismeret, önérzet, önbizalom.

A magyar nemzet történelme során miképp alakult a gyermekvállalási kedv? Milyen tényezőknek köszönhető, hogy annyi hányattatás után is itt él ez a rokontalan nemzet a Kárpát-medencében?

 A magyar nemzet több demográfiai krízist is átélt. A tatárjárás és a törökdúlás kiemelkedett ezek közül. Nem kizárólag »szaporodással«, biológiai eszközökkel próbáltuk pótolni a veszteséget – az nem lett volna elegendő –, hanem a nemzet küldetésének, nagyságának, jövőjének átélésével. Ennek fundamentuma a magyar kultúra volt, amely az európai magas kultúra nívóján fogalmazta meg a táncokban, énekekben, mesékben a jövő, a szerelem és a gyermek szépségét – a kis falvakban, a palotákban, polgárházakban, kúriákban is. A nagy baj akkor következik be, amikor ezt a kultúrát, ezt a jövőképet veszítjük el. Nagy erők dolgoznak ezen, de mégse sikerülhet.”