Notre-Dame: de igenis, minden menthető!

„Fluctuat nec mergitur” („Hánykolódik, de el nem süllyed”) – Párizs jelmondata

Kenneth Clark, a Civilisation című legendás sorozatával a Nyugat kultúrtörténetét bemutató brit művészettörténész egyszer feltette a kérdést: „Mi a civilizáció? Nem tudom. Nem tudom absztrakt fogalmakkal leírni még. De azt hiszem, felismerem, amikor látom”. És ekkor a Notre-Dame felé fordult: „Most látom”.

*

Lángol, csak lángol a Notre-Dame, tűz emészti a francia – és ezzel az európai – kultúra és civilizáció egyik jelképét.

és ebben a hipnózisban biztos, hogy jelen van atavisztikus rettegésünk a tűztől – és egyben vonzódásunk is hozzá, hiszen a tűz egyszerre szimbóluma a pusztításnak és a túlélés lehetőségének. Attól függ, mire fordítjuk, mihez használjuk fel a tűz elemi energiáit.

Ez a tűz pokoli. És amikor a Notre-Dame-ot és keresztet hordozó tornyát látjuk ledőlni a dühöngő tűzben, a pokoliság ezúttal tényleg metafizikai jelentéssel töltődik fel.

Ezt a tüzet jelen tudásunk szerint nem akarta senki sem. Jó esetben majd kiderül, mi történt pontosan. Egy egyszeri zárlat is okozhatta. Vagy emberi mulasztás.

Persze a legrosszabbat sem zárhatjuk ki manapság. Áh, nem csak manapság: a Notre-Dame-ot pusztították már szándékosan az emberek, maguk a franciák, akik az ancien régime egyik gyűlölt jelképeként szétvandálkodták és aztán élelmiszerraktárnak használták pár évig, hogy aztán egy felkapaszkodott korzikai self-made-man saját magát császárrá koronázza benne.

De ezek már egy kései kor emberi gyarlóságai és megalomániái.

*

Az a kor számít igazán, amikor ez a katedrális és társai felépültek, szerte az Óvilágban, az Ír-szigettől Brassóig, Kasztíliától és Leóntól a finnek földjéig.

mind hasonlóak és mind különbözőek. Egyéni ízlés válogatja, kinek melyik tetszik a legjobban: e sorok írójának talán Strasbourg eszméletlen, égbe törő, egytornyú, függőlegesség-fetisiszta katedrális-felhőkarcolója. De egy másik nap talán egy másik lesz a kedvence.

Addig jó nekünk, amíg válogathatunk belőlük – és amíg legalább lesz némi maradék tudásunk arról, kik és miért építették fel ezeket a kő-dinoszauruszokat.

Ne felejtsük, pár száz évvel a fénykor után Rómát gyakorlatilag analfabéta, tengődő birkapásztorok lakták, viskókban meghúzódva egy ősi, elfeledett, tán óriások és varázslók uralta korban felépített égig érő oszlopok, felfoghatatlan boltívmaradványok, amfiteátrumok és császári paloták romjai között. A legtöbben nem tudták, mily korból maradtak meg ezek a megismételhetetlennek tűnő struktúrák.

Nem is volt idejük ezen gondolkodni, hiszen lefoglalta őket az a gondolat, hogy azt a pár báránykát meg a saját viskót jobb lenne az éjszaka folyamán, aztán a rákövetkező nap és az újabb éjszaka és nappal során is inkább maguknak megőrizni, mielőtt a szomszéd vagy egy idegen elorozza és ott hagyja őt éhen pusztulni.

Nehezen épít, még nehezebben alkot valami igazit az ember. Aztán annál könnyebben felejt és pusztít és hagy elpusztulni.

*

Késő este van, és csak lángol és lángol a Notre-Dame. Laurent Nunez francia belügyminiszter-helyettes arról beszél: nem biztos, hogy a katedrális megmenthető. Francia tűzoltóparancsnokok is rákezdenek: nem biztosak abban, hogy meg tudják fékezni a dühöngő tüzet.

Nem akarok most a bizonytalanok és a lemondók sorába állni.

Inkább

És nekikezdtek a katedrális, a templom építésének. Párizsban, Londonban, Strasbourgban, Kölnben, Bécsben, Prágában, Budán és Pesten és Brassóban. És mindenhol máshol, ahol a latin és a germán hagyományok ötvözetéből, illetve az ehhez a maghoz önerőből csatlakozó, de saját identitásukat és szuverenitásukat is őrző más királyságok és nemzetek munkálkodásából megszületett az európai civilizáció középkori fénykora – majd abból a reneszánsz, majd abból... a többi történelem.

A bizonyosságban élő ősi európaiakra gondolok, akik a mainál összehasonlíthatatlanul borzasztóbb körülmények között élve, összehasonlíthatatlanul csekélyebb materiális tudással felvértezve nekiálltak katedrálisokat építeni. Tudván azt is, hogy sem ők, sem gyermekeik, sem unokáik nem fogják látni a munka végét. Mert hittek abban, hogy a közös munkálkodás nemesít és összeköt, s egyszer, a beláthatatlanul messzi jövőben majd el is fog készülni a közös alkotás: a Katedrális.

A katedrálisok jellemzően több évszázadig épültek – és legtöbbjüket be is fejezték, csak azért is.

Akkor is, ha évekig vagy évtizedekig abbamaradt a munka, mert mondjuk épp elpusztította Európa egyharmadát a pestisjárvány; vagy a szomszéd király – vagy a tatár, török, viking, mór, magyar – lerohanta és felégette a várost és kardélre hányta a lakóit. Vagy épp város saját uralkodója döntött valamiért ugyanígy.

*

Hit, remény, elszánás. Ezekkel él az ember. Csak ezekkel felvértezve tud túlélni és aztán közösséget alkotni az ember.

A katedrálisok, köztük a Notre-Dame máig lenyűgöző emlékei és bizonyítékai annak, hogy

És alkotott, valami nagyot, valami sokkal nagyobbat annál, mint ami a saját kis élete, mint ami a saját kis családja, gyermekei, unokái és összes kortársai élete.

*

Ne mondja hát senki most se, hogy a Notre-Dame nem menthető. Talán egyben marad a kőszerkezet java, talán romba dől a nagyja. Most még nem tudjuk. De ne csüggedjen egy francia, egy keresztény és egy európai sem.

ami immár sokkal nagyobb lehet Párizs városánál és magánál Franciaországnál is. Azt remélem, hogy már holnaptól szervezni kezdik a Notre-Dame újjáépítését és annak nemzetközi támogatási lehetőségeit. Amibe mi is beszállhatunk, tíz vagy ezer vagy százezer forinttal. Vagy bármi mással, ami segítséget jelent.

És ha tíz évig vagy száz vagy kétszáz évig kell újraépülnie a Notre-Dame-nak, akkor épüljön újra ennyi ideig. A középkor embere is ennyi ideig építette a katedrálisokat, ne legyünk náluk telhetetlenebbek.

Ha a kiüresedés és a meddő, materiális megőrzés korszakának vége,

Az újjáépítés korszaka. Minden értelemben. 

*

Volt egyszer egy francia író-pilóta-kalandor, egy bizonyos Antoine de Saint-Exupéry, aki nem, nem csak egy kedves-szomorú rókás mesét írt, hanem többek között egy Citadella nevű gondolatfüzér-gyűjteményt, amiben mintha egy ősi király töprengéseit fogalmazta volna meg az élet és a világ helyes rendjéről, valamint a jó rend ellen fenekedő veszélyekről. A katedrálisokról is írt és szólt benne. Imígyen.

„De azt sem tapasztaltam, hogy a fejedelem alábbvaló lenne a rakodómunkásnál, a vezér az őrmesternél, a pallér a munkásoknál, bár bővebben dúskálnak a javakban. És a maguknak bronzból bástyákat építtetőket nem találtam alábbvalónak azoknál, akik sárból tapasztják falaikat. Nem tagadom, hogy létezik lépcsője a hódításoknak, amelyen az ember egyre magasabbra emelkedhet. Ám nem tévesztettem össze az eszközt a céllal, a lépcsőt a templommal. Feltétlenül szükséges, hogy legyen lépcső, amely lehetővé teszi a templomba való bejutást, máskülönben a templom elnéptelenedik. De csupán a templom a fontos. Az embernek feltétlenül fenn kell maradnia, meg kell lelnie maga körül a nagyobbá válás eszközeit. De ez csak a lépcső, amely az emberhez vezet.

A győzelem csupán egyetlen reggelen elfogyasztott lakoma. Mert miután győzelmet arattál, nem marad más számodra, mint élni a készleteidből, amelyek elpusztítanak tégedet, és a győzelem öröme csak azért volt olyan nagy, mert szenvedélyesen együtt éltél közösségeddel, mert előző nap szomorúságodban még bemenekültél otthonodba, vagy barátaidnál kerestél vigasztalást gyászodra vagy fiaid gyászára, és lám, most itt van ez a győzelem, amint éppen kibontakozik! De aki katedrálisát építgeti, amelynek befejezéséhez száz esztendőre van szükség, az száz esztendőn keresztül élhet úgy, hogy szíve mindig gazdag lesz. Mert azzal gyarapszol, amit adsz, és éppen azzal gyarapítod erődet, hogy adsz...

Az egyetlen út, amelynek értelme van, de amelyik nem fejezhető ki szavakkal, mert tiszta alkotás vagy visszhang, az, amely Istentől az értelmüket, színüket és mozgásukat tőle nyert tárgyakhoz vezet el. Mert az ország tölt meg titokzatos erővel téged, a fákat, a hegyeket, a folyókat, a nyájakat, a vízmosásokat és az otthonokat. A szobrász lelkesedése önt titokzatos erőt az agyagba vagy a márványba,

és a fa szívja fel az ásványi nedveket, hogy kibontakoztassa őket a fényben.”