A háromkiss

„Hogy honnan másztak elő 1918–19-ben a Magyarországon a bolsevik bőrkabátosok, a Lenin-fiúk, a Szamuely-vitézek, az máig is nagy talány. Persze tudjuk, hogy »Szamuely Tibor sok szép vitézivel / Napnyugatnak indul / csillagok jöttivel« – vagyis hogy a legtöbben nemcsak jöttek, de küldték őket keletről, a bolsevik Oroszországból, de mégis. A háború is elállatiasított sokakat, meg hát „Nincsen semmink, de majd lesz / Majd ha Budapesten szovjet lesz.” 

Komoly »jellemformáló« tényezők ezek, de akkor is. Védtelen embereket, civileket százával ölni! Milyen lehangoló, hogy volt rá vállalkozó. De mennyi! Jöttek ezrével állni a sorba… S még inkább, hogy jöttek az »írástudók«, mindenféle okoskodó népség, s a szép magyar dalokra olyanokat pingáltak, hogy »Az én babám vörösőr…«, meg „De szeretnék Kun Bélával beszélni«. Előmásztak a háromkissek, és daloltak, kezükben a gyilkos fegyverrel.

És előbújtak ’44-ben is, amikor a főnökeik már rég megléptek, előkerültek a bekerített Budapesten is. »Hatalmat gyakoroltak«, ami kimerült – mint huszonöt éve is – a kínzásokban, rablásokban, erőszakban, megalázásban. Mi mozgatta ezeket az embereket, és miért nem hiszem, hogy eltűntek, és nem jöhetnek elő újra, ha valami hasonló rettenetes tragédia ér minket, mint a múlt századokban annyiszor?

Mert előkerültek 1945-ben is. Gyilkoltak szerte az országban, de még ma is keveset tudunk ezekről a »népítéletekről«. Igaz, most azokról beszélek, akik megint jelentkeztek, megint mindenre kaphatók voltak, elszabadult bennük a gyűlölet, ugyanakkor a kapzsiság. Vakon teljesítettek minden parancsot már februártól a Politikai Rendészeti Osztály, majd az Államvédelmi Osztály egyenruhájában. Válogatott kínzásokkal dolgoztak. Miféle erő, miféle beteges gyűlölet vagy rémisztő fatalizmus kell ahhoz, hogy elkövessék a válogatott kínzásokat? Hogyhogy nem mondja ki az ember, hogy ebben nem veszek részt?”