Gyurcsány Ferenc fiktív bocsánatkérése

Ma van Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki pozícióból történő lemondásának 10. évfordulója. Ma persze nem ez a téma uralja a nyilvánosságot, hanem főleg a tegnap történtek. 

Ma én mégsem a tegnapi történésekhez kapcsolódom, de nem is a 10 éves évfordulóhoz, hanem Gyurcsány miniszterelnöki működésének egy pontjához, a 2006-os őszödi beszédhez.  Sokak szerint persze ez ma már a múlt, nincs jelentősége. Szerintem nagyon is van. 

2006 őszén, nem sokkal az őszödi beszéd kikerülése után írtam egy „fiktív” beszédet. Olyasféle dolgokat írok le ebben, amiket szerintem az akkori miniszterelnöknek kellett volna elmondania. A szöveget 13 év után most publikálom először. Ki-ki döntse el, ha valami ilyesféle beszéd hangzik el, másként alakultak volna-e a dolgok, s ma ott tartanánk-e, ahol.   

*

Honfitársaim! Magyarország polgárai!

Az őszödi beszéd nyilvánosságra került, noha nem a nyilvánosságnak szántuk. Senki nem örül, ha politikai barátai között elhangzott szavai a szélesebb közönség elé kerülnek. Én sem örülök. Külön kérdés lenne annak vizsgálata, hogyan történhetett ez meg, és a szöveg miért épp akkor került a nyilvánosság elé, amikor. De természetesen erre nem tudom a választ. Egy biztos tény van csak: a beszéd immáron megjelent és valóban számos félreérthető állítást tartalmaz. Egy miniszterelnöknek ebben a helyzetben egy fontos feladata van: saját hitelességének védelme.

Szeretném bebizonyítani Önöknek, hogy amit akkor mondtam, nem rossz szándékú, és főképpen nem olyan hazugság-láncolatról van szó, amilyent politikai ellenfeleim kiolvasnak belőle.

Bár az első gondolatom az volt, hogy a 16 éves magyar politikai hazugságokról beszéljek most is Önöknek, de inkább meggondoltam magam. Valóban azt gondolom, hogy nagyon sok hazugság vett körül bennünket az elmúlt másfél évtizedben, azonban – végigolvasva őszödi beszédem szövegét – mégsem tehetem meg, hogy összevonjam a régmúlt és az elmúlt parlamenti ciklus (tehát a mi kormányzásunk) időszakát. A beszéd ugyanis nem foglalkozik a régebbi kormányok esetleges hazugságaival. Egy nyugodtabb politikai légkörben ezekről is beszélhetnénk persze, de most egyáltalán nem nyugodt a politikai légkör, és én szeretném nyilvánvalóvá tenni, mi az, ami vállalható ebből a beszédből, és mi az, ami nem. 

Kiindulópontom az, hogy a beszédet ugyan az enyéim vastapssal fogadták, de az MSZP frakciója a magyar társadalomnak csak egy vékony többségét képviseli. Politikai ellenfeleink (egy erős kisebbség) számára ez a beszéd érthető módon meghökkentő, hiszen meglehetős nyíltsággal beszélek olyan dolgokról, amelyekről magyar politikusnak nem szokás beszélni. Természetesen tehetnék úgy, mint ha nem különösebben érdekelne, mit gondol a beszédben elhangzottakról az ellenzék. S valóban: egy parlamentáris demokráciában a többség felelőssége a kormányzás, és ezt minden ellenzéki kritika közepette is vállalnia kell. Hát még akkor, ha a többség meg is van győződve arról, hogy az ország számára jobb politikai és gazdasági alternatívát képvisel, mint az ellenzék. 

Ezzel együtt nem tehetek úgy, mint ha az ellenzék által felvetett morális kérdések nem léteznének. Léteznek, és az általam oly fontosnak tekintett új fejezet nyitásához szükséges, hogy az ország közvéleménye világosan lássa a helyzetet és megismerje álláspontomat. Sokat gondolkodtam arról, fordított helyzetben én mit tennék, mit várnék el – ellenzéki vezetőként – egy hozzám hasonlóan nehéz helyzetbe került kormány fejétől? Követelném-e lemondását, szerveznék-e demonstrációkat, netán kokettálnék-e a parlamentáris politikán kívül rekedt „utcai” politikával?

A válaszom az, hogy semmiképp sem sietném el a dolgot. Egy vezető politikus számára kötelező, hogy tájékozódjék a helyzetről, s csak miután megismerte a szóba jöhető körülmények lehető teljesességét, azután döntsön az alkalmazandó stratégiáról. A magyar politika egyik legnagyobb rákfenéje, hogy a politikai riválisok nem ismerik és ezért nem is értik egymást. Ebből adódóan minden rosszat képesek egymásról feltételezni. Az őszödi beszéd megismerése után az ellenzék minden rosszat képes feltételezni rólam, mindenekelőtt azt, hogy „beteges hazudozó” és politikailag alkalmatlan figura vagyok. 

Erre a következtetésre azokból a mondatokból jutottak, amelyek kétségkívül benne vannak az őszödi beszédben. Például abból, hogy „nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet”. Vagy abból, hogy „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este”. A Fidesz ezeket és ezekhez hasonló mondatokat találhat a szövegben, de mivel nem ért bennünket, nem csoda, hogy ezekből egy beteges hazudozó miniszterelnök képét kreálja meg.

A körülmények nem teszik lehetővé, hogy ez ellen a következtetésük ellen tiltakozzam. Akik ismernek, tudják, milyen vagyok, akik pedig nem ismernek, könnyűszerrel láthatják bele szavaimba azt, amit a Fidesz belelátni kíván. Aki elolvasta a beszédet, az tudja, hogy a mi belső viszonyainkról beszélek. Arról, hogy mi együtt (tehát többes számban) saját magunkkal szemben sem mertünk őszinték lenni, de nem azért, mert notórius hazudozók vagyunk, hanem azért, mert a történelem úgy hozta, hogy a magyar baloldal rendkívül tagolt struktúrában él. Eddig nem mertük bántani ezt a struktúrát, helyette szépen békében hagytuk. Tartottunk tőle, hogy ha valahol megbontjuk, nagy lesz az ellenállás, és ez kikezdheti akár a miniszterelnök presztízsét is. A beszédben a hazugság kifejezés magunkkal kapcsolatban merül fel. Elismerem azonban, hogy számos kijelentésemmel egyetemben: félreérthetően. Ezekért elnézést kérek Magyarország azon polgáraitól, akik nem a baloldal kötelékébe tartoznak, akik számára félreérthetőek voltak ezek a szavak, és akik számára bántó és sértő cinizmusnak tűnt a miniszterelnök szabad szájú nyíltsága.  

A miniszterelnök ugyanis nem pusztán csak saját többsége miniszterelnöke. A válság kirobbanásának napjaiban Kis János ezt a gondolatot nagyon érdekesen fogalmazta meg: „A demokráciát az a megállapodás tartja életben, mely szerint a mindenkori kisebbség elfogadja a többség által választott vezetőket az ország vezetőinek”. Ezt a gondolatot akár vezérfonalként is elismerhetném. Igen, magyarázhatom a többségnek az igazamat (ők bizonyosan elfogadják), de ha a kisebbség semmit nem ért a motivációimból, céljaimból, akkor megszűnnek a kormányzás minimális konszenzuális alapjai, és akkor valóban kialakulhat a két oldal között egy állóháború.

Mostani beszédemnek azonban éppen az a célja, hogy megpróbálja újjáépíteni ezeket a közös minimális alapokat, s rábírja a kisebbséget a miniszterelnök iránti minimális lojalitás fenntartására. Nem csak remélem, hiszem is, hogy erre van lehetőség, éppen abból a meggyőződésemből kiindulva, hogy egy miniszterelnök nem csupán a többség miniszterelnöke. Még akkor is kísérletet teszek a helyzet kibékítésére, ha az ellenzék részéről az a vád is elhangzik velem és velünk kapcsolatban, hogy szándékosan és tudatosan hazudtunk, hamisítottuk meg a tavaszi választási kampányban a gazdasági mutatókat, s így nyertük meg a 2006-os választásokat. Mire alapozhat a beszédből az ellenzék, amikor ezt állítja? A már idézett mondatokra, miszerint másfél-két évig módszeresen nem mondtunk igazat. Aztán a klasszikussá vált „elkúrtuk” kifejezésre, vagy arra, hogy „Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint mit mi csináltunk”. Hangsúlyozom persze, hogy soha nem csak saját magamról beszélek, hanem mindig valamennyiünkről, azokról, akik az elmúlt éveket a baloldalon végigpolitizáltuk. Akartuk, szerettük volna, hogy máshogyan legyen, de nem tudtuk megváltoztatni az évtizedek alatt kialakult irányítási-döntési mechanizmusokat. És valóban erőtlen voltam én is.

Talán kevesen tudják, de amikor (úgy 2001-2002 körül) még csak mentem befelé az MSZP sűrűjébe, már láttam: az MSZP bonyolult belső szerkezetű párt, amelyet csak az tud hatékonyan vezetni, aki csak nagyon lassan akar belső változtatásokat, máskülönben kiveti őt magából a rendszer. Nos, lehet, hogy ebből a korai felismerésemből fakadóan nem mertem korábban belenyúlni a rendszerbe. Vezettem a kormányt, szinte vezetője lettem a pártnak is, de kompromisszumokat kellett kötnöm, s ezek miatt csak nagyon lassan változott a működési mechanizmus.

Persze a beszédben van még egy vonulat, s ez az ellenzéktől való félelem. Vajon az ellenzék nem fél tőlünk? Dehogynem. Tény, hogy mindent meg kívántunk tenni, hogy Orbán Viktor 2006-ban ne térhessen vissza a hatalomba. Ők nyilvánvalóan szintén mindent megtettek, hogy mi meg ne kaphassunk egy újabb ciklusra felhatalmazást. Az őszödi beszédben vannak idevágó utalások is, amelyek arra mutatnak, hogy ez csak óriási belső titoktartás közepette sikerülhetett. De persze ezek a mondatok is félreérthetőek: „Amit meg lehetett csinálni az elmúlt egy hónapban azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük”. El kell ismerjem: ebből kiolvasható, hogy szándékosan eltitkoltunk valamit, akár politikánk velejét is.

Hiszen nem mondhattuk meg teljes nyíltsággal tervezett lépéseinket: „Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk”.

Tisztelt honfitársaim! Hölgyeim és Uraim!

A terveket nem csak az ellenzék előtt, hanem magunk előtt is titkoltuk. Ez a nagy igazság! Nem mertem, mertük nyíltan a zászlónkra írni a kiigazításra vonatkozó szükséges célokat, mert esetleg ezen új célok miatt a saját bázisunkban repedés keletkezett volna, megbomlott volna az 1990 óta soha nem tapasztalt pártegység. Ennek az egységnek kellett alárendelnünk mindent s bizonyos értelemben ezt az egységet, a legkisebb közös többszöröst volt hivatva kifejezni például a „dübörög a gazdaság” szlogen. Ha az államháztartási és költségvetési deficit súlyosságáról beszélünk, valószínűleg megtörik ez a belső egység, megszűnik az MSZP nehezen megteremtett létalapja.

Megértem persze, hogy az ellenzéket ez nem érdekli. Ők azt mondják, mi rútul rászedtük őket. És mindennek, ami szeptember óta történik, ez a kiindulópontja. Mi „hazudtunk”, tehát velünk szemben szinte minden eszköz és módszer megengedhető, bevethető. Mondhatnám erre, hogy a fékevesztett hatalomvágy táplálja a lépéseiket, és azt is mondhatnám, hogy az egész őszödi beszéd csak ürügy számukra ahhoz, hogy az alkotmányos rendet támadó, veszélyes forgatókönyveket építsenek fel. Mondhatnám, de ebben az esetben talán mégsem mondom. Sőt elismerem, hogy a kialakult helyzetben a miniszterelnöknek (nekem) morális felelőssége van, és ezt a felelősséget nem háríthatja át az ellenzékre. Érvelhetnék azzal is, hogy a hazudozás a politikai elit közös bűne, s nincs kivétel köztünk, de semmiképp nem akarom relativizálni a felelősséget. Szomorúan bár, de tudomásul veszem, hogy az Őszödön elhangzó első – főleg szakpolitikai témájú - beszédből szinte semmi nem került napvilágra, nyilván azért nem, mert ezzel nem lehetett volna lejáratni engem. 

Mindent egybevéve a legfontosabbnak ebben a helyzetben azt tartom, hogy a választók széles köréhez szóljak. A miniszterelnök nem pusztán az MSZP és az SZDSZ miniszterelnöke. Az őszödi ügynek az a legfontosabb tanulsága, hogy nem elég, ha a kormányfőt a kormánytöbbség megerősíti. A kormányfőnek szüksége van az őt kevéssé szívlelő kisebbség passzív toleranciájára is.

Ezt kérem most a kisebbségtől!

S miközben ezt kérem, elismerem azt, hogy az őszödi beszéd nagyon komoly morális konfliktusok gerjesztésére volt alkalmas. Elnézést kérek ezért a magyar társadalomtól, illetve az őt részben képviselő parlamenti kisebbségtől. Egy miniszterelnök sem mentes a tévedésektől, hibáktól, legyenek azok akár morálisak is. Az ország miniszterelnökeként kérem a magyar társadalmat, illetve a parlamentáris politikai erőket, fogadják el elnézéskérésemet, adjanak további morális mandátumot, hogy az előttünk álló óriási nehézségek leküzdésére közösen készülhessünk.  .