Törésvonalak

„Igazából az a baj, hogy hiába jópofizunk, a már említett, közös és valóban összetapasztó gazdasági és hatalompolitikai aspektusokon túlmutatóan súlyos törésvonalak alakultak ki az Európai Unióban, magán a szervezetrendszeren belül, de az egyes tagállamok, valamint a liberális elitek és ellenfeleik között is. Abban a fázisban vagyunk, amikor a közös ház, a közös biztosítások, a kocsi, a gyermek még összeköti az előbb említett férjet és feleséget, azonban bármilyen praktikus ügyről merül fel vita, azonnal kitapinthatóvá válnak az eltérő életfelfogások. Lépten-nyomon kiderül, hogy amiről eddig úgy hitték, kimondatlanul is közös nevezőn vannak, arról valójában gyökeresen eltérően gondolkodnak. 

Valahogy így van ez mifelénk, az Unióban is: egyfelől univerzálisnak, semlegesnek, egyféle legkisebb közös többszörösnek tételeznek olyan kategóriákat, melyek valójában liberális értékek, vagy legalábbis a kategóriák alatt liberális tartalmat értenek (ld. a demokrácia csak akkor demokrácia, ha liberális is egyben). Másfelől ezeket az „értékeket" annyira magától értetődőnek igyekeztek beállítani, hogy azok valódi tartalmáról vita nem folyt (nem folyhatott), és aki ma ezeket a kérdéseket meg meri nyitni, a fennálló dogmákat meg meri kérdőjelezni, a progresszió taburendszeréhez hozzá mer nyúlni, azzal szemben gazdasági szankciókat akarnak foganatosítani – ami azért, valljuk be, annyira nem demokratikus, versenyjogban ezt úgy hívják: erőfölénnyel való visszaélés. (Ami alapvetően nem lenne baj, a politika az politika, szóval ha valaki dolgozni megy a nyilvánosházba, ne csodálkozzon, ha egy aktus passzív alanya lesz, de itt mégiscsak azok erőfölénykednek, akik mellette meg „demokratikus standardokról" papolnak.)

Az, hogy a törésvonalak most ennyire láthatóvá, sőt, tapinthatóvá váltak, valóban az elmúlt évek bevándorlási hullámainak „köszönhető" – azonban ezen törésvonalak ott lapultak már az európai politika ágas-bogas erdejében, csak nem vettük vagy nem akartuk észrevenni azokat. A bevándorlók azonban – itt képletesen is szólva – letaposták a susnyást, letörték a fedést adó gallyakat. Nyilvánvalóvá lett, ki hogyan viszonyul ahhoz a multikulturális Európa-felfogáshoz, ami az elmúlt 40-50 évben Nyugaton kialakult, és mely felfogást (inkább utópiát) univerzálisnak és megkérdőjelezhetetlennek tételezve a kontinens ilyen értelemben most szerencsésebb felére is rá akarják kényszeríteni.

(...)

Nem, valóban nemcsak a bevándorlásról van szó, de megannyi kérdésről nemzet, élet, keresztény értékek kapcsán. Hiába állítják azt egyesek az unióban vagy a Néppártban, hogy „közös értékeink" minden értékek legjobbikai, hogy korunk minden korok legjobbika, indokolva ezt azzal, hogy „hiszen ez a XXI. század", a történelem arra tanít minket, hogy jobb, ha nem gondoljuk magunkat különbnek más koroknál. Nem is csak a „régi" és az „új" szembenállásáról van szó, hanem arról, mi az, ami örökkévaló. Isten parancsán kívül pedig csak egy ilyet ismerek: ez pedig a magyar érdek. Legyen szó akár uniós, akár néppárti tagságról, Isten – és a természet törvényének – parancsolata után azt kell mérlegelni, mi a jó nekünk, magyaroknak. Minden más mellékes.”