Szabadság, szerelem, szerelem, szerelem

„Egy jó forradalomhoz szerelem is kell, ezt minden valamire való szabadsághős tudja. A történelemkönyvek és az ünnepi beszédek szeretnek elfeledkezni arról, hogy a márciusi fiatalok nemcsak márciusiak, hanem valódi hús-vér fiatalok voltak. Sőt idősebb társaik sem voltak romantikus pózba dermedt élő szobrok, mint ahogy az iskolai ünnepségeken látjuk őket. Udvaroltak, álmodoztak, hódítottak, reménytelenül szerelmesek vagy épp hűtlenek voltak, mint bárki más.

Március 14., éjszaka

A történet március 14-én éjjel Petőfi Sándorék – Jókai Mórral közösen bérelt – Dohány utcai lakásában kezdődött. Az »éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt« – írja a költő, – »bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.« Ők bizonyosan együttesen értelmezték a szabadság és a szerelem ügyét: »Egyik kezemben édes szendergőm  szelídeden hullámzó kebele / Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története!«

Bár a verssorok fél évvel korábban születtek, bizonyos, hogy ezen az éjszakán is ott lehetett Júlia kebele a költő keze ügyében. Erre jobb bizonyíték nem kell mint, hogy fiuk, Zoltán éppen 9 hónappal a pesti forradalom után, 1848. december 15-én született.

Júlia és Sándor kapcsolata nem a tankönyvekből ismert pátoszos idill volt, hanem pontosan olyan hullámvölgyek és -hegyek története, mint bármilyen húszéves-kori szerelemé. Egy nagykárolyi táncmulatságon találkoztak először, de az első találkozás nem sikerült valami fényesen. Júliának tetszett Petőfi, de hogy a másik ne bízza el magát, hideg maradt. Petőfi elkönyvelte magában, hogy ennek a lánynak nem érdemes udvarolnia, le is lépett a bálról.

Később Júliának kellett felhívnia magára a figyelmet, és akkor már sikerrel is járt. A leánykérés is forradalmian sikerült: Petőfi beállított Szendreiék villájába, végigvetette magát a drága kanapén és megkérte a minisztérium tisztviselő lányának a kezét. Persze nemleges választ kapott, az öreg Szendrei úgy gondolta, hogy erre az alakra nem lehet rábízni polgári jómódhoz szokott lánya életét. A szerelem nem sokkal ezután majdnem véget ért. Kicsin múlt, hogy ma nem egy debreceni színésznőre emlékszünk úgy, mint a forradalom költőjének feleségére.”