A sprézők neme

„Mozgásmódjukban semmiféle eredetiség nincs, leginkább az 1968-as diáklázadások szereplőit majmolják, ám nincs meg bennük az a tudatlöket, amit példaképeiknek a marxizmus és a marihuána megadott. Az utcakődobáló hippik és álhippik magyar utódai közül néhányan parlamenti képviselők.

Az utcai harcosok szerepében tetszelgő magyar ellenzékiek néhány tucat hívük élén hétről hétre parlamenti kötelezettségeik teljesítése helyett akcióznak. Arra nincs merszük – egyelőre –, hogy fölszedjék a macskakövet, és a haladó Nyugaton dívó szokásoknak megfelelve törjenek-zúzzanak. Ők visszataszító lélekrombolást folytatnak. Ehhez kell nekik a festékszóró palackocska, ezzel összerondíthatják a nekik nem tetsző plakátokat fedő üveget. A festékszóróval trágár feliratokat fújhatnak a házak falára meg a járdára. A verbális mocskot nehezebb eltakarítani, mint a kutyapiszkot. Beleég az eseményekről készült képeket néző emberekbe, süt bennünket az a szégyen, amit bunkó ellenzékünk ránk permetez, ránk köp.

Sokakat meglepő módon a mocskos utcai háborúk élharcosai nők. A gyakorlatban akarják igazolni, hogy a férfiakon és a nőkön kívül másféle nemi azonosságot, például az ideges sprézőkét is választhatják. Szabadon. A nők tehát mintha reggeltől estig férfihormont zabálnának, nagy erőszakossággal bizonygatják egyenjogúságukat. Mert a harc, a festékezés, a durva beszéd 1968-ban még a férfiaké volt. Ezek a megférfiasodott, színező amazonok, Szél Bernadett, Bangóné, Szabó Tímea és Vadai Ágnes örömmel diktálják a tempót igencsak feminin hímnemű társaiknak. Tordai Bence és Varju László meg kislányosan, tétován kering a dühödten hadonászó hölgyek mögött.

Hazudnak. Csak ehhez értenek. Ezek az utcai álszabadságharcosok, akikről egyre inkább kiderül, hogy a nemzetállamokat felszámolni akaró, Európát illegális migránsokkal elárasztani szándékozó Brüsszel kitartottjai.

Nem ártana óvatosabbnak lenniük, hiszen ahol utcák vannak, ott vannak utcasarkok is”