Egy sértődöttről – Harminc éve halt meg Márai Sándor

1989. február 21-én, most harminc éve Márai Sándor öngyilkos lett San Diegóban.

Holttestére napokkal később találtak rá. Akkor már jó ideje egyedül élt, elképzelhetetlen magányban. Életének utolsó évtizedét a Csendes-óceán partján töltötte.

Utolsó naplójánál megrendítőbb olvasmányt nehezen találhatnánk a magyar irodalomban. Ebben a könyvben mindenféle szenvelgés és önsajnálat nélkül számol le mindennel.

Nehéz olvasmány ez az utolsó napló, ismerek embert, aki inkább elvitte egy antákváriumba a saját példányát, mert nem volt képes egy légtérben tartózkodni vele. Meg tudom érteni. Márai ebben az utolsó művében igen messzire távolodik mindattól, amivel azonosítani szokás. Nyoma sincs itt már a hazájáért aggódó írástudónak, a régi Európa mítoszát őrző szellemi embernek. Illetve dehogy nincs nyoma, csak ezek a nyomok feloldódnak valami személytelen, nehezen megközelíthető atmoszférában.

Mindaz, ami Márai számára fontos volt, egészen más „térfogatot” kap ezekben a jegyzetekben.

Márai műveivel két évtizede találkoztam először. Sok mindent olvastam tőle azóta, sok mindent elfelejtettem belőlük. Az évek során rá kellett ébrednem, hogy

Nem mintha a szépirodalmi művei olyan nagyon felejthetőek lennének. Egyáltalán nem, sőt.

Legfontosabb könyvei, az Egy polgár vallomásai, a Kassai őrjárat vagy A Garrenek műve inkább lirizált naplók, mint fikciók. Talán fikcióban, a regényeiben és a novelláiban alkotott legkevésbé maradandót. A gyertyák csonkig égnek című regénye ritkán látott diadalutat járt be Európában a 2000-es évek elején. Úgy látszik, olvasói találtak benne valamit, ami szemmel láthatóan nagyrészt hiányzik a mai magyar – és európai – irodalomból.

Márai műveiben valóban van valami, ami mára jórészt kiveszett a szépirodalomból. De nem csak onnan. Kövületnek tűnik, olykor szinte megmosolyogtatónak. Nem csoda, ha „komoly” körökben, mérvadó irodalmi diskurzusokban rég nem veszik komolyan. Amiben – érzésem szerint – nincs igazuk ezeknek az ítészeknek.

Mert igaz lehet ugyan, hogy némelyik könyvében Márai olykor veszélyesen közel merészkedik ahhoz a rejtélyes, nehezen körülírható területhez, amit giccsnek neveznek, de soha nem lépi át a határvonalat. Márai szinte irritálónak tűnik egy olyan szellemi közegben, amelynek rég nincs fogalma arról, mit jelent ragaszkodni, hűségesnek lenni valamihez egy életen át.

A sokszor elhangzó közhely Máraival kapcsolatban, mely szerint a „polgári” Magyarország – és Európa – étoszának írója volt, nehezen megfogható, noha kiválóan alkalmas arra, hogy úton-útfélen idézni lehessen. Nehezen megfogható, mert ma már szinte semmit nem tudunk arról, mit jelentett ez a „régi” Európa, ez a „régi” Magyarország.

Amikor Márait olvassuk – vagy egyik mesterét, a csodálatos Krúdy Gyulát –, egy olyan világba pillantunk bele, ami mára végérvényesen elveszett. Márai Sándor életének egyik tragédiája, hogy tehetetlenül kellett végignéznie ennek a régi Európának – és benne a régi Magyarországnak – az eltűnését. Életének tragédiája ugyanakkor műveinek kiapadhatatlan forrása is egyben. Ha nem ezekben tragikus, olykor infernális időkben él, valószínűleg egyike maradt volna a kor ködlovagjainak, könnyen felejthető íróinak. Könyveinek szinte töretlen – bár az utóbbi időben mintha inkább lanyhuló – népszerűsége talán abban rejlik, hogy egy olyan világot mutat fel a mai olvasónak, ami után vágyakozni lehet, ami képes betölteni – ideig-óráig – azt a hiányt, ami sokak számára alapvető tapasztalat.

Márai Sándor folyton valami olyasmire hivatkozik a könyveiben, ami a számára magától értetődő volt, az utókor olvasói számára viszont egyáltalán nem az. Azért nem az, mert mi már egy egészen megváltozott Európában, egy egészen megváltozott Magyarországon élünk.

Az az Európa és Magyarország, amelynek utolsó békeéveit Márai még megélte, nincs többé. Életének túlnyomóan nagy részét aztán a régi világrend agóniájának tüzetes vizsgálata töltötte ki. Sokáig értetlenül állt a jelenség előtt, nem talált fogást rajta. Az atomjaira hulló meghitt, ismerős világ látványa valószínűleg tényleg nehezen elviselhető. Aztán eljutott odáig, hogy képes volt megnevezni az érzést, amely már régóta rágta belülről: megsértődött. Sértetté vált. Amire minden oka megvolt, bár sokra nem ment a sértettségével.

Ez a sértettség aztán hosszú életének hátralévő évtizedeit mindenestül átjárta, minden sora mögött érezni lehet. A történelmi kataklizmákat, az elmondhatatlan szörnyűségeket, hazájának elsüllyedését személye elleni inzultusként élte meg. Amiben lehetett is valami. Tényleg mintha az ember szellemi-lelki integritása ellenében dolgozna a személytelen, világpusztító erő. A modern ember egyik alapvető tapasztalata ez. Márai ennyiben a modernitás határvidékén állt. De csak ennyiben. Mert minden másban kérlelhetetlenül konzervatív maradt, amennyiben a konzervatív alatt a már említett, számomra mindig is megrendítő hűségét és ragaszkodását értjük.

De mihez is? Mindahhoz, ami manapság olyannyira megmosolyogtatónak, avíttnak és dohosnak tűnik.

Még komolyan vette a mára a mérvadó körökben szintúgy minimum arcrángást kiváltó alapállást, mely szerint az írástudónak felelőssége lenne. Magával szemben, a hazájával szemben, az irodalom ősöreg tradíciójával szemben. Nyilván nehéz mindezt mai ésszel megérteni, amikor jobbára azt látjuk, hogy az írók egy jelentős része jórészt arra fordítja az energiáit, hogy a szórakoztatóiparban megtalálja a helyét, hogy az éppen bombabiztosnak kikiáltott irodalmi kánonba valahogy beszuszakolja magát.

Máraitól mindez fényévekre állt, nem óhajtott senkinek sem megfelelni, s ahogy öregedett, ez a tulajdonsága csak egyre karakteresebbé vált. Olyannyira, hogy életének végén, amikor a már említett utolsó naplójának feljegyzéseit írta, szinte már csak az óceánnal érzett rokonságot. Igaz, azt írta, az óceánban minden benne van. A haza is, elveszített szerettei is, az eltűnt Európa is.

Felesége, nevelt fia, testvérei akkorra már mind halottak voltak. „Minden Istenben van. És mindenben Isten van. De Isten nem lehet a vallások istene” – írja utolsó bejegyzéseinek egyikében, 1988. július 24-én. Ehhez a summához nem nagyon lehet bármit is hozzáfűzni. Talán csak egy másik feljegyzését az utolsók közül: „Az »egész« mégis, per saldo, gyönyörű volt”. Hat hónappal később golyót repít a fejébe. Hamvait az óceánba szórták. Halálával a magyar irodalom talán legfontosabb korszaka záródott le.