Magyar Péter vérlázító tettére cinkos hallgatás a baloldali válasz
Aki ezek után Magyar Péterrel bárminemű közösséget vállal, az hatalmas hibát követ el és meg fogja bánni.
Az ellenzék viselkedése, akár egy vonatot vezetni akaró, de nem tudó, neveletlen gyermek hisztirohamára hasonlít.
„Az ellenzék természetébe van kódolva az a sóvárgás – ahogy egy kisfiúénak a vonatvezetés vágya –, hogy le akarja váltani a regnáló kormányt
Ez a személyiségfejlődés és a demokratikus társadalom rendje. De ahogy nem lesz minden gyermekből mozdonyvezető, úgy hasonlóan, nem minden ellenzék kerül hatalomra. Amit pedig az elmúlt heti vasárnapi tüntetésen láttunk, a most már tényleg elvtelen módon összenőtt szivárványkoalíciótól, az sok mindenre lesz majd elég, számos lehetőséget hord magában, csak azt nem, hogy ezzel képesek lesznek egyszer megbuktatni az Orbán-kormányt.
Legfeljebb tovább húzzák a mocskos mocsár mélyébe a közbeszéd kultúráját, és még inkább kacagásra sarkallják az ország többségét.
De jogosan tehetjük fel az összellenzék ködbe vesző csatangolása után azt a kérdést is, hogy mit műveltek már megint ezek? Néhány tucat jobbikos, szocialista, Gyurcsány-szektás és persze számos alig mérhető politikai formáció kóborolt, hidat zárt le, épületeket rongált, kukát rugdosott, és közterületen köpködött (vagy politikusok méltóságát sértette meg), mintha ők lennének az igazság és a moralitás bajnokai, mintha ők képviselnék a többséget. Pedig nem. Ahogy a viselkedésük is szánalomra, kisebb-nagyobb aggodalomra vagy éppen a Sas-kabaré alacsony színvonalát sem megütő kínos nevetgélésre adott okot, úgy az összes jövőbeni lehetőségüket elkótyavetyélték.
Platón forog a sírjában. Már ha egyáltalán érdekli a magyar ellenzék. Szerinte ugyanis a retorika eszközeivel mindenről be lehet bizonyítani az ellenkezőjét, csak a számok a kivételek. A mai magyar ellenzék viszont azt akarja az utcákon bebizonyítani, hogy a számokat is le lehet tagadni, mikor az ország felemelkedéséről beszélünk, de ha mégsem, akkor lehet egy jó nagyot káromkodni.
Nos, azt gondolom, hogy ezek után el kell tűnnie ennek a csürhének a politika színpadáról. Meghajolni és lehetőleg csendesen a függöny mögé sétálni. Utat engedhetnének egy olyan ellenzéknek, amely méltó arra, hogy képviselje azokat, akik nem értenek egyet a kormány lépéseivel.
Öröm az ürömben, hogy kevesen vannak. Egyre kevesebben. És egyre inkább a politikai szélsőség felé tartanak. Mert ez a valódi szélsőség. Az anarchia, a rombolás vágya és valódi tombolás. Az ellenzék viselkedése, akár egy vonatot vezetni akaró, de nem tudó, neveletlen gyermek hisztirohamára hasonlít.”