Akasztják a hóhért: a posztmodern gondolkodók dekonstrukciója

2019. február 11. 10:27

Casey Chalk
The American Conservative

A konzervatívok Foucault-t az ő követői ellen tudnák fordítani, tekintve, hogy ma épp ők azok, akik ezeket az elnyomó hatalmi struktúrákat működtetik.

„Nem sokkal ezelőtt egy jóbarátom – a légierő veretánja, aki jelenleg a közszférában dolgozik – egy fiatal, jó kiállású, ígéretes akadémiai teljesítménnyel rendelkező hölgyet fogadott munkainterjúra egy tekintélyes egyetemről. Pár kérdés után a hölgy hatalmi struktúrákról és azoknak a társadalom minden szegletére gyakorolt hatásáról kezdett beszélni. Barátom, kissé megzavarodva, azt kérte, magyarázza el jobban, mire gondolt. A válasz pedáns zsargonba csomagolva érkezett arról, hogy ő, mint fehér férfi, fenntart egy rendszert, ami kizsákmányolja és elnyomja a jogfosztott embereket, beleértve a magát jelentkezőt is, aki ázsiai-amerikai. Barátom türelmesen figyelmeztette a jelentkezőt, hogy nem biztos, hogy az a legjobb módja egy munkára való jelentkezésnek, hogy azt sugalljuk, a kérdező maga rasszista.

Amivel barátom szembetalálkozott, az a mai Nyugat egyik legbefolyásosabb filozófiai iskolája: a posztmodern és a dekonstrukció. Sok konzervatív és keresztény tudja, hogy tartania kéne ezektől az ideológiáktól és legfőbb képviselőiktől, három huszadik századi franciától, Michel Foucault-tól, Jacques Derridától és Jean-Francois Lyotardtól. ennek a távolságtartásnak jó oka van, tekintve azt, hogy a posztmodernből és benne a dekonstrukcióból – legalábbis némileg leegyszerűsítve – árad a tekintélyekkel és hagyományos hitekkel szembeni szkepticizmus és cinizmus. Ugyanakkor ha valóban megértjük őket (ami már önmagában problematikus, tekintve hogy a két kifejezés mit képvisel), akkor hasznos eszközre találunk, amivel lebonthatjuk a modernitás hamis meggyőződéseit – még akkor is, ha a posztmodernek nem nyújtanak koherens alternatívát. (…)

Foucault társadalmi konstrukcióról szóló elméletének kétségtelenül vannak érdemei – talán tényleg lehetetlen az igazságot teljesen elválasztani a hatalomtól, mivel minden információ valamilyen szintű hatalommal rendelkező közvetítőn keresztül jut el hozzánk. Ugyancsak számos példát tudunk hozni a történelemből és a jelenből a „fegyelmező társadalomra”. Ma a politikai korrektség és az identitáspolitika terel minket karámba és kényszerít ránk egy örökké szűkülő intellektuális konformitást, amit ha nem fogadunk el, akkor rasszisták, homofóbok, bigottok, szexisták és hasonlóak leszünk.

Ebből a szempontból a konzervatívok éppenséggel Foucault-t az ő követői ellen tudnák fordítani, tekintve, hogy ma épp ők azok, akik ezeket az elnyomó hatalmi struktúrákat működtetik. Foucault ugyanakkor elbukik ott, amikor eszméit arra használják, hogy aláássák vele az egyetemes igazság keresésére tett kísérleteket. Bármilyen vitába vagy teoretizálásba keveredünk is, amiben nyelvet és a logikát használjuk, ez a tény már önmagában feltételezi az épp tagadott igazság sokféle fajtáját a háttérben. És akkor ne is említsük, mint Graham Daseler megjegyzi, hogy a hatalomnak sokféle formája lehet, és néha a hagyományos hatalmi struktúrákon kívül élők is rendelkezhetnek befolyással és élhetnek jólétben. A nyugati civilizációnak ugyanakkor van egy ezeréves koncepciója a hatalom gyakorlásáról, mint szolgálatról, amiben a hatalommal rendelkezők alattvalóik szolgáinak tekintik magukat. (…)

Sok posztmodern, aki a dekonstrukcionizmus purista iskolájának követője, jogos büntetését kapja, amikor saját paradigmáját dekonstruálják. Az amerikai egyetemi diákok már érzékelték a belső ellentmondást a cinizmusra és gyanakvásra építő iskolán belül. A Yale-től a Middleburyig és az Evergreen egyetemig az akadémiai szféra annak az oktatási rendszernek a hatásaitól szenved, ami megkérdőjelez mindent tekintélyt, és ami mindig kész valamiyen igazságtalanság ellen tüntetni vagy ledönteni egy-két szobrot. Mint Sohrab Ahmari konzervatív író belátta, amikor eltávolodott a radikális baloldaltól, egy olyan posztmodern esetében, ami elutasítja az objektív igazság bármilyen metanarratíváját, »nincs mire alapozni az igazságosság kívánalmát«.

Félniük kellene-e a konzervatívoknak a posztmoderntől? Nem feltétlen. De minthogy lényegében ez a modern gondolkodás kiterjesztése és fejleménye, ezért nem csodaszer, és okosan kell felhasználni a tanulságait. Minden felfogás, ami elutasítja a régiek bölcsességét (beleértve a középkoriakét is), veszélyes, és sajnos erre állandóan emlékeztetve vagyunk.”

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
vissza a teljes nézetre