Vége? Nem.
Rossz hír: a világ kimozdul nyugati szakaszából. Jó hír: a jellegzetesen nyugati liberalizmus magyarázóereje is hanyatlik. Örömhír: mi nem a nyugatot, hanem Istent választottuk. A Feltámadás pedig jön.
Megpróbálják korlátozni a többségi népakarat által demokratikus módon megválasztott kormányokat abban, hogy szuverénhez méltó módon cselekedhessenek
„»A demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia« – világította meg leegyszerűsítve számos nyugati politikus és politológus érvelését Frank-Walter Steinmeier német államfő egy tavaly őszi rendezvényen. Ugyanis Macrontól Junckeren át Merkelig, Fukuyamától Fareed Zakariáig (ha valaki nem tudná, ők a „nagynevű szakemberek”, akik rendszeresen Magyarországba törlik a lábukat) sokan azt érzékeltetik a maguk hol keresetlen, hol tudományosnak beállított stílusával, hogy a „civilizált világban” elfogadottak szerint egy egyébként demokratikus politikai rendszer csak akkor tartozik a „klubba”, ha világnézetileg osztja a posztmodern liberális krédót.
A vicc az egészben az, hogy mértékadóék már nem is jelzős szerkezetként értik a „liberális demokráciát” – hanem, ahogy Steinmeier is, úgy vélik, és ezt is erőltetik, hogy a liberalizmus (mely igazából a fenti, multikulti globalizmust takarja) az valójában a „demokratikus minimum”, azaz egy demokrácia immanens része. Mindezt persze arra való hivatkozással teszik, hogy ezen liberális megalapozottságú „demokratikus értékek” (máshol: „nemzetközi standardok”) tételezésük szerint egyfelől eszményi értelemben univerzálisak, másfelől gyakorlatilag pedig semlegesek.
(...)
Ezért egyfelől megpróbálják korlátozni a többségi népakarat által demokratikus módon megválasztott kormányokat abban, hogy szuverénhez méltó módon cselekedhessenek, másrészt új legitimációs forrást keresnek világrendjüknek. Előbbire tipikus példa a politika eljogiasítása, azaz alapvetően politikai kérdések semleges (jogi) álcába bugyolálása – ahol a jogi mércét nyilvánvalóan a XX. század második felében kifejlődött emberi jogi fundamentalizmus szolgáltatja, melynek mindig fontosabb az emberiség, mint a nemzet, de mindig fontosabb a kisebbség a többséggel szemben. Nemzetközi és regionális szerveződések, intézmények, nemzetek feletti bíróságok, internacionalista „civil” hálózatok, a külföldről importált jogrendekbe beépített „ellensúlyok” igyekeznek lenyesegetni az egyes parlamentek és kormányok szárnypróbálgatását, ha szembemennének a liberális fősodorral – a hivatkozási alap természetesen mindig a „nemzetközi standard”, az „uniós értékek” megfoghatatlan kategóriahalmaza.
Ez az a kialakulófélben lévő globális és európai alkotmányjog, mely vélelmezett elsőbbsége révén letöri a nemzeti jogot, akár a nemzeti alkotmányt is (hogy-hogy nem, e tételt Európában az EU Bírósága dolgozta ki). És ezen globális alkotmányjog egyben az új hivatkozási alap az „illiberális demokráciákkal” szemben is: ugyanis e szerint már nem a posztmodern liberalizmus tanítására olykor botfülű nép (démosz) a politikai legitimitás alapja, hanem a „nemzetközi standardok”, az „uniós értékek” liberális telítettségű kategóriái a közhatalom forrásai – hiszen ezen kategóriák „észszerűek”, „racionálisak” és persze „semlegesek”. A demokrácia fogalmába tehát betudják saját liberális agymenéseiket, és amely állam mindennek nem felel meg, annak szuverenitásába előbbiekre hivatkozva jogtalanul, de kérlelhetetlenül beavatkoznak – hogy helyreállítsák az „értékek megbomlott egyensúlyát”.”