Az „első” és a „második” hibrid – Az 1990 utáni magyar demokrácia fejlődésének logikája

2019. január 8. 09:58

Csizmadia Ervin
Méltányosság

Magyarországon nem „tiszta” demokrácia jött létre 1990-ben, hanem egy az intézmények egymáshoz való viszonyát illetően hibrid rendszer. A politika, társadalom, gazdaság és kultúra intézményei nem feltétlen kiegészítették vagy támogatták, hanem olykor gátolták, negligálták egymást. Már a rendszerváltás óta.

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Amikor a demokráciáról mint rendszerről gondolkodunk, a demokráciát általában konzisztens elemek összességeként képzeljük el. Magyarország esetében például úgy, hogy az átmenet időszakában létrejött a liberális demokrácia, amely egy ideig, ha döccenőkkel is, jól működött, míg aztán valakik „eltorzították”. Olyannyira, hogy 2010-től egyre kevésbé beszélhetünk demokráciáról, 2014-től pedig ezt már nem is demokráciának hívjuk, hanem hibrid rezsimnek.

Az orbánizmus=hibrid rendszer manapság divatos elmélete azonban aligha ad választ bizonyos alapkérdésekre. Például kezdjük mindjárt a kiindulóponttal:

valóban masszív és konzisztens demokrácia jött létre a rendszerváltáskor?

S ha igen, hogyhogy „leépült”?

Ha masszív és strapabíró, sokkal inkább az lett volna várható, hogy ne fújja el olyan könnyen a szél. És mégis megtörtént, pontosabban ma egy teljesen más rendszerben élünk, mint amilyenre kezdetben számítottunk. Erre csak egy magyarázat lehet: a magyar demokrácia kezdettől nem volt konzisztens, azaz volt benne valami belső ellentmondás, amelynek a későbbiekben ilyen vagy olyan irányban el kellett dőlnie. Viszont hogy milyen irányban, az nem volt megírva a nagykönyvben.

*

Ha van bennünk szándék megérteni mindazt, ami az elmúlt harminc évben velünk történt, akkor – attól tartok – nem érhetjük be a könnyebbik válasszal, azzal, hogy ami 1990-ben létrejött, az egy konzisztens demokratikus rendszer volt, amelyből mára a Fidesz egy hibrid rendszert csinált. Magából az induló rendszerből kell kiindulnunk és annak konzisztenciáját kell megvizsgálnunk.

Ha konzisztencia felől nézzük (kapaszkodjunk meg),

az új magyar demokráciát eleve hibrid rendszernek kell tekintenünk.

Csak persze nem abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmát például a mai rendszerre használják.

Hibridnek egy olyan rendszert nevezek, amely intézményes működésében, az egyes intézmények közötti összhangban és nem utolsósorban a reprezentatív elitek viselkedésében nem konzisztens, elemei erősen széttartóak. Ugyanakkor az ilyen értelemben felfogott hibrid rendszer nem fátum, sokkal inkább egy adottság, ami abból adódik, hogy az átmenet forgatagában, rövid idő alatt egyszerűen lehetetlen egy ténylegesen konzisztens demokráciát létrehozni.

Konzisztenssé (mint minden más) a demokrácia is hosszú idő alatt válhat, ezzel szemben, amikor az átmenetet vezérlő elitek kitűzték maguk elé a demokrácia létrehozatalának célját, nem tudhattak két, a demokrácia koherenciájához egyformán nélkülözhetetlen célt megvalósítani. Képesek voltak demokratikus intézményes rendet teremteni, de nem lehettek képesek demokratikus társadalmi rendet és viselkedésmódokat teremteni.

Ily módon bár

a demokrácia alapjai megteremtődtek, de a demokrácia konzisztenciájához szükséges társadalmi faktorok nem.

Ezért és csak ebben az értelemben nevezem tehát az új rendszert kezdettől hibridnek.

*

De az intézmény versus magatartás inkonzisztenciáján túl van itt még valami, ami miatt egy másik, még az előbbinél is fontosabb inkonzisztencia volt kezdettől. Ez pedig a demokratikus intézményeken belüli viszony, az intézmények összhangja.

Valljuk be, erről ma is keveset tudunk, s még kevesebbet tudtunk harminc évvel ezelőtt. Tudásunkat lefedte a „demokratikus intézmények” gyűjtőnév, de ami ezen túl, illetve az intézmények egymáshoz való kapcsolódásán belül van, arról vajmi keveset tudtunk. A rendszerváltók azt hitték, hogy a nyugati intézmények átültetése könnyű, és nagyjából kimerül abban, hogy a demokrácia működtetéséhez szükséges intézmények megteremtése elől elhárítják a jogi és politikai akadályokat.

Ám attól, hogy demokratikus intézmények vannak, még a problémának csak az első lépése van megoldva.

A következő lépés annak felismerése, hogy

a demokrácia nem egy rendszer, hanem különféle intézmények komplex rendszere,

illetve a közöttük létrejövő interakció.

Amikor tehát egy demokrácia teljesítményéről beszélünk, akkor nem „a” demokrácia teljesítményéről, hanem az egyes intézmények teljesítőképességéről és legfőképpen egymáshoz viszonyított konzisztenciájáról van szó.

Állításom az, hogy bár a magyar demokrácia „tervezett” demokrácia volt, ebben az értelemben, az intézmények egymást segítő, egymást kiegészítő működését illetően kezdettől nem sikerült kielégítően megtervezni. Ezért aztán kezdettől nincs elmélete, filozófiája az intézmények ilyen értelmű megteremtésének és a demokrácia komplex intézményrendszerként való működtetésének. De ez megint nem az átmenetet levezénylő elit elmarasztalása.

Ahogy már mondtam: a világ nem látott még átmenetet, amelyben konzisztens egésszé állnak össze a dolgok. A magyar rendszerváltás sem lehetett kivétel. Mindezekre tekintettel

Magyarországon nem „tiszta” demokrácia jött létre 1990-ben,

hanem egy az intézmények egymáshoz való viszonyát illetően hibrid rendszer. A politika, társadalom, gazdaság és kultúra (hogy csak a legfontosabb szférákat említsem) intézményei nem feltétlen kiegészítették vagy támogatták (mint azt a fejlett liberális demokráciákban látjuk), hanem olykor gátolták, negligálták egymást. S azt is állítom, hogy ennek az induló tehertételnek a következménye a manapság sokak által hibridnek nevezett rendszer. De ez a sorban a második, s nem az első. Ugyanis az, ami ma van, visszavezet minket az „első” hibrid rendszerhez.

A magyar demokrácia 2010 utáni átalakulása ugyanis az első húsz év intézményes elrendezetlenségéből és inkonzisztenciájából vezethető le. Nem abból tehát, hogy a Fidesz egyszer csak elveszítette a fejét és „leépítette” a liberális demokráciát. Hanem abból, hogy az inkonzisztensen működő intézményrendszer mint kihívás tartósan ott lebegett a magyar demokrácia mindennapjaiban. S mint Machiavelli A fejedelem című könyvének utolsó mondataiban:

a probléma csak arra várt, hogy jöjjön valaki, és „megoldja”.

Csak jelezni szeretném, hogy először az MSZP jelentkezett be erre a „megoldó” szerepre, s a Fidesz csak az MSZP ellehetetlenülése után lépett elődje helyére.

*

Pontosan erről a problémáról írt remek tanulmányt a 2000-es évek közepén Andrew Roberts. A szerző egy kortárs politikatudós, Arend Lijphart – döntően Nyugat-Európára kifejlesztett – demokrácia-elméletét szembesíti a kelet-közép-európai valósággal, s arra jut, hogy a holland tudós elmélete ebben a régióban nem nagyon állja meg a helyét.

Lijphart modellje ugyanis éppen az intézmények konzisztenciájára épül, s azt mutatja be, hogy az általa vizsgált 36 nyugati demokrácia vagy többségi vagy konszenzuális. Ám amikor Roberts – Lijphart ismérveit követve – megpróbálja besorolni a kelet-közép-európai rendszereket egyik vagy másik modellbe, akkor azok ennek nem engednek, merthogy intézményes elrendezésük nem konzisztens, hanem „vegyes”. Vannak tehát olyan intézmények, amelyek inkább a többségi, és olyanok is, amelyek inkább a konszenzusos elv mentén szerveződnek. S pont ez a „zavaros” elrendezésmód gátolja meg az egyes új demokráciákat, hogy olyanok legyenek, mint az utánozni kívánt nyugatiak.

De persze Roberts sem minősít és pláne nem minősít le. Az ő célja is az, hogy megértse ezeket az új demokráciákat. S ebben a műveletben számára mindennél fontosabb az intézmények rendszere és azok egymáshoz való viszonya. Láttuk fentebb, hogy ez itthon sokáig fel sem ismert probléma, hiszen a demokráciát még az elemzők is sokszor „egylényegűnek” tekintik. Holott nem az.

Gondoljunk csak egyetlen elemre, a piacra. Ha a piac jelzéseit más demokratikus alrendszerek nem reagálják le, vagy éppenséggel a piacot nem sikerül harmonizálni más rendszerekkel, akkor a demokrácia intézményei közötti koherencia sérül vagy létre sem jön. Illetve létre jön valami, ami egyáltalán nem olyan lesz, mint a nyugati. Ilyen esetben kettőt tehetünk. Vagy sajnálkozunk és siránkozunk, hogy a miénk nem olyan, mint az övék (és felelősöket keresünk, akik miatt nem olyan); vagy megpróbáljuk megérteni az időtényező szerepét.

A demokrácia kiépítése nem az átmeneti kor feladata.

Ugyanakkor persze azt is látnunk kell, hogy a politikai riválisok közötti harc mindig az átmenet lezárásáért zajlik. Jelen esetben a Fidesz érezheti azt, hogy lezárta az átmenetet, de ne legyen kétségünk: 2019-re az ellenzék ellenállást, sőt lázadást hirdetett, ami nem arra utal, mintha a Fidesz opcióját konszenzusszerűen elfogadottnak tekinthetnénk.

*

Míg tehát Lijphartnál egy demokrácia vagy többségi, vagy konszenzuális, addig a mi régiónkban az egyes országokban sokáig is-is helyzet van. Az is-is helyzet természetesen magától értetődik egy demokrácia korai életében, ugyanakkor a releváns szereplők mielőbb szeretnék ezt megszüntetni és valamelyik irányba elmozdítani. Nem kétséges, hogy az 1994 utáni Fidesz a többségi, az MSZP és az SZDSZ (majd később a különféle ellenzéki pártok) a konszenzuális demokrácia hívei.

A magyar demokrácia máig hatoló konfliktusainak hátterében az indulástól jelentkező ellentétek állnak.

Megismétlem tehát: nem arról van tehát szó, hogy egyszer csak (mondjuk 2010 után) hirtelenjében valakik antidemokratikus fordulatot véve „le akarják építeni” a rendszerváltás vívmányait; hanem arról, hogy az intézmények konzisztenciájának megteremtésére kezdettől markánsan elérő koncepciók voltak forgalomban. És ahogy a rendszerváltás is a politikai erők küzdelmében formálódott ki, úgy az intézmények működtetésére vonatkozó vitákat is az erőviszonyok döntötték el. Az említett politikai erők pedig kezdettől érzékelték az intézmények inkonzisztens jellegét, azaz a demokrácia hibrid voltát, s szerették volna mielőbb egységessé tenni azt. Vagy konszenzuálisként vagy többségiként.

A kutatók az átmenet idején, de még utána is jó sokáig elhanyagolták ennek az intézményi inkonzisztenciának a vizsgálatát. Megelégedtek azzal, hogy Kelet-Közép-Európa – nyugati mintára – demokratizálódott, és utána várták az eredményeket. Olykor persze lehetett olvasni „bizonyos nehézségekről”, vagy arról, hogy azért a demokratizálás „hosszú folyamat”, de arról nagyon keveset, hogy tartalmi értelemben milyen ellentmondások feszítik a létrejövő új rendszert. Andrew Roberts rámutat, hogy a Nyugat-Európában természetes intézményes kohéziót vagy konzisztenciát szinte egyetlen kelet-közép-európai demokráciában sem sikerül megteremteni. De hát hogyan is sikerülhetett volna (sikerülhetne), amikor

a kohézió előállítása Nyugaton is évszázadok munkáját jelentette?

Egy másik kitűnő kutató, Sheri Berman nem győzi elmagyarázni nekünk, hogyan nyerték el mai alakjukat a számunkra ma mintát jelentő fejlett nyugat-európai országok. Aki elolvassa Berman írásait, az többet nem gondolkodhat úgy a magyar politikáról sem, mint korábban. S természetesen nem ijed annak megállapításától, hogy a magyar demokrácia kezdettől hibrid demokrácia.

S (ha különböző alakokban és küzdelemben) mindaddig hibrid is marad, ameddig a demokráciának nem lesz nálunk is egy ugyanolyan hosszú története, mint Nyugat-Európában. Egy történelmi korszak taníthat meg ugyanis bennünket arra, amire az átmenet gyors kihívásai nem tudta. Arra, hogy az intézményfogalom maga is összetett valami. Amikor nap, mint nap kijelentjük, „erős intézményekre van szükség”, nem is gondoljuk: itt a többes számon van a hangsúly. Tehát

nem egy intézmények (akár államnak, kormánynak) kell erősnek lennie, hanem mindegyiknek.

És ezeknek az intézményeknek egyaránt magukba kell sűríteniük a demokrácia eszményét.

A korai Magyarország inkább a konszenzusos eszményt erőltette (miközben az intézmények vegyesek voltak); a mai a többségit (miközben öles léptekkel valóban többségivé is változtatta a legtöbb intézményt). Ezt az utóbbi politikai szándékot és cselekvést – főképpen, ha ellenzéki az ember – lehet súlyos kritikával illetni. De elemzőként ennél sokkal fontosabb, hogy megragadjuk a gyökereket, és a magyar demokrácia fejlődési logikájában a korai intézményes ambivalenciát jelöljük meg fő okként a később kialakuló egyre hevesebb küzdelmekre. A manapság létező többségi vagy konszenzuális demokráciák is ilyen konfliktusokkal terhesek lehetettek, amíg ki nem alakult tartósan működőképes karakterük.

vissza a teljes nézetre