Aki nem tartja meg hagyományait, csak hánykolódik – Szalóki Ági a Mandinernek

2019. január 07. 14:55

Azok a népek, amelyek elvesztik az identitásukat, mentálisan könnyebben megbetegszenek – mondja Szalóki Ági a Mandinernek. Az énekesnővel a zene mellett a népi és nemzeti hagyományok, valamint az ünnepek fontosságáról is beszélgettünk. Nagyinterjúnk.

2019. január 07. 14:55
Szilvay Gergely
Szilvay Gergely

Elmélkedő alkat vagy?

Nem hiszem. Gondolkodom, mint az emberek általában. Ha valamit néhány szóval üzenhetek, akkor azt olykor próbálom megfogalmazni, megosztani másokkal.

De amit leginkább adni tudok, az a zene.

A 2012-es karácsonyi lemezed (Öröme az égnek, öröme a földnek) kapcsán a honlapon felteszed magadnak a kérdéseket: „Tudom - e hitelesen énekelni az énekeket, elmondani a karácsonyi áldás szövegét? Miben áll az én hitem, szeretetem? Várom-e valóban a gyermek Jézust? Mit jelent ez az eljövetel? Milyen változást hoz nekem és mit a világ számára? Hogyan megy végbe ez?” Van már rájuk válaszod?

Ki vagyok én, hogy ilyen nagy dolgokra válaszoljak? Persze van néhány dolog, amire már rájöttem – mondta Micimackó.

Mi neked a karácsony? Fenyőünnep, napünnep, a szeretet ünnepe, Jézus születésének ünnepe?

Ezen a féltekén, ebben a régióban és ebben az időszakban a sötétben várjuk a fényt, megyünk a fény felé, mert az reményt ad. A karácsony szerintem  lehetőség, csak nem mindegy, hogyan élünk a lehetőséggel. Ma nagy részben a kereskedelem lát ebben lehetőséget. A vásárlást „támogató” karácsonyi zenéktől már émelygek.

A tradicionális karácsonyi zene nem émelyítő.

Puritán, természetes, így őszinte is. Lehet, hogy a nyugati világban a kereskedelemben beváltak ezek a cukiskodó, negédes amerikai karácsonyi zenék, én nem bírom ezeket. 

Te hogy karácsonyozol?

Otthon, a családommal. Minden évben készítek adventi koszorút, és zenével készülök. Szerencsés foglalkozást választottam, a karácsony előtti időszakban mindig karácsonyi dalokat gyakorlok. Ez, azt hiszem, megfelelő módja a karácsonyvárásnak. Szeretek főzni, a zenésztársaimat meghívtam egy egyszerű vacsorára. Egész évben együtt vagyunk, utazunk, sokat játszunk. Jó volt most így leülni, kicsit beszélgetni. Édesapámmal el szoktam menni a karácsonyi misére. Részt veszek karitatív rendezvényeken is, ezt éveken keresztül a krisnásokkal csináltam. Professzionális, ahogy évről évre megszervezik az ételosztásaikat. Most decemberben néhány jótékonysági koncerten önkénteskedtem. A Bethesda gyerekkórház javára is gyűjtöttünk többek között. 

Lajkó Félix azt nyilatkozta nekünk, amikor megkérdeztük, az ünnepek alatt előkerül-e a hegedű, hogy nem, mert a kés és a villa kerül elő. Nálad ez hogy van? Nincs csömöröd a főállású éneklés miatt a zenétől?

Csendszünetet szoktam tartani: jógás csendtáborban többször is kipróbáltam már, milyen érzés három-négy napig hallgatni, de

éppen az ünnep az, amikor különösen fontos funkciója van a zenének.

A különböző vallások tradíciói szerint a nagy ünnepre böjttel, belső megtisztulással is készülünk. De a nagyvárosokban inkább az eszem-iszom, a vásárlás, bulizás jellemző, mintha a világvége előtti utolsó esély lenne, hogy az életet élvezzük. Igaz, nem egyszerű ez az időszak, kevés a fény, hideg is van. Természetes, hogy vágyunk ebből kitörni. A gond csak az, hogy a kereskedelmi szemlélet agyoncsapja az ünnepet magát. Ha már november elejétől ezerrel pörög a Let it snow meg a karácsonyi fergeteg party, akkor miért is lenne olyan különleges  szenteste egy fa körül? Tavaly volt egy gyerekkoncertem, aminek a végén almát ajándékoztam a koncertre látogatóknak. Ez az alma magát a földet, másrészt az  összetartozást szimbolizálja, harmadrészt azt jelenti, hogy bármilyen kicsi dolgot is meg lehet osztani, például egy almát, gerezdekre vágva. A parasztcsaládoknál ez régen sok helyen hagyomány volt. 

Sokat beszélsz vallási, népi hagyományokról. De városi vagy. Baj, hogy eltűntek-visszaszorultak ezek a hagyományok? Meg kell próbálnunk őket megtartani? Vagy a világ változik úgyis, és azokból, akik ezt még fontosnak tartják, csak egy szubkultúra lesz? 

A hagyományt – mint ahogy semmi mást sem – nem jó erőltetni. Ugyanakkor jó tudni, hogy a hagyomány éppenséggel hasznos is. Őrzi az időt, az emlékezetet, s ezáltal közösséget teremt. Kicsit féken tart, mint a zabla a lovat. Nélküle hajlamosak vagyunk a vesztünkbe rohanni. 

Ugyanakkor ahogy a folyók, a hagyomány is lassan, de folyamatosan változik.

A hagyomány változásához évezredek, évszázadok, de legalább hosszú évtizedek kellettek eddig. Most azt tapasztalhatjuk, hogy alig néhány évtized alatt tűnnek el évezredes hagyományok. Ezzel pedig gyakran évezredek, évszázadok tudását veszítjük el. Ez nemcsak veszteség, hanem károkat is okoz. Mondok egy példát. Az öl és kéz játékai, a ringatók és höcögtetők, amelyeket elsősorban az anyák tanítanak a gyerekeiknek újszülött kortól 2-3 éves korig, évezredek óta támogatják a gyerekeket a mozgás-és beszédfejlődésben a világ minden táján. Ez a hagyomány nyugaton már rég kihalt, és néhány évtizede már Magyarországon is kihalófélben van. Az anyák nem adják tovább lányaiknak ezt a tudást. Korai fejlesztők, óvodapedagógusok, tanítók pedig pontosan tudják, mennyire nagy szükség volna erre. Egyre több kisgyerek szorul fejlesztésre. Szerencsére a tudás nem tűnt el teljesen, mert vannak, akik a hagyományt nem hagyják veszni. A Ringató vagy a Kerekítő programok ezer meg ezer anyának és kisgyereknek adják át a pótolhatatlan tudást. De korántsem mindenkinek. 

Miért jók ezen a hagyományok?

A tradíció segít, mint a gyökerek a fát, hogy kicsit közelebb maradhassunk a földhöz, a múlthoz, a megelőző generációk megszerzett tudásához. A tradíció ugyanakkor nem köt gúzsba. Véd is:

azok a népek, amelyek elvesztik a gyökereiket, identitásukat, mentálisan könnyebben megbetegszenek.

Ezt láthatjuk az ausztráliai bennszülötteknél, az eszkimóknál és az indiánoknál is, akiket megfosztva identitásuktól, elszakítva a hagyományos életüktől bedarált a tömegkultúra. Rengeteg közöttük a depressziós, az alkoholista vagy drogos. Nem találják a helyüket. Őket könnyen sajnáljuk, de valamelyest mi is bennszülöttek vagyunk ám itt, és ha nincs identitásunk, nem kapcsolódunk tisztelettel a történelmi emlékezetünkhöz, nagyapáink, ükapáink emlékezetéhez, akkor saját magunkat támadjuk meg, mint rák a testet.

Mit lehet tenni?

Vannak nagyon jó intézmények, amelyek speciálisan segítenek abban, hogy mindaz az érték, amit ezen a vidéken találunk, az megismerhető legyen. Ilyen a Hagyományok Háza és a Fonó, a Néprajzi Múzeum vagy a Felszállott a Páva vetélkedő és még számos kulturális intézmény és egyesület, fesztivál, esemény. A Páva talán kissé vitatható módon a kereskedelmi tévék formavilágát használja fel a parasztság kultúrájának bemutatására, de jól használja, mert a Kárpát-medencében élőket határon innen és túl képes összekapcsolni. A Páva miatt megnőtt az érdeklődés a népzene és tánc kultúra iránt.

Csak az tudja más kultúráját is értékelni, aki a sajátját szereti.

Aki megveti a sajátját, az csak hánykolódik. Teljes félreértés az, hogy aki becsüli a magyar népi kultúrát, az nacionalista, soviniszta, fasiszta, az automatikusan lenézi a másét. A magyar táncházmozgalom alapítói rengeteget tettek azért, hogy a Kárpát-medence sokszínűsége széles körben megismerhető legyen. A magyar néptáncosok nem csak magyar, hanem román és cigány táncokat is táncolnak – ecsedit, méhkerékit, bonchidait, szászcsávásit –, többen közülük hitelesen és virtuóz módon. Ezt mindenki tudja, aki ismeri a táncház világát. Magyarország színes és az is volt mindig. Kétnyelvűek a helységnévtábláink, sváb és szerb bálokban, cigány, bolgár és görög táncházban táncolhatunk, tanulhatunk beásul és lovári nyelven, nemzetiségi iskolák és televízióműsorok működnek. Zsidó kulturális fesztivált rendez Budapest immáron sokadik éve, művelődési központok és múzeumok százai kínálnak változatos programot. 

Azt hittem, az a vélemény, hogy a táncház-mozgalom nacionalista, a kilencvenes évekkel kihalt. Van, aki még így gondolkodik?

Hogyne. Közülük sokan az internacionálét éltetik és abban hisznek, hogy testvér lészen minden ember. Törekedni kell az igazságosságra és az esélyegyenlőségre, de nem hiszek az utópiákban. Azok szerint, akikkel nem értettem egyet, nacionalista, soviniszta, fasiszta vagyok. Bánom is én, milyen bélyegeket nyomnak rám. Bármerre járok a világon, az USA-tól Izlandon át Romániáig, azt látom, hogy azok, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, azok a természetet és a saját környezetüket, közösségüket szerető, országuk hagyományait tisztelő nyíltszívű hippik.

Nacionalista vagy?

Nacionalista vagyok, ha azt mondom, hogy másokkal békében élve, ugyanakkor elsősorban a saját érdekeinket szem előtt tartva, a történelmet és a  geopolitikai helyzetet figyelembe véve kell egy országnak döntéseket hoznia? Kevesen vagyunk, nem tartoztunk és nem tartozunk a leggazdagabbak közé. Mivel vívhatjuk hát ki a gazdagabb és nagyobb nemzetek elismerését? Tudással, tisztességgel és azzal, hogy ismerjük és tiszteljük mindazt, ami a közösségünkben érték. Nem kell felfuvalkodottnak lennünk,

nem kell, hogy magunkat másoknál különbnek gondoljuk, de tartásunk, önbecsülésünk lehet.

Büszkének lenni jó! Aki becsüli a saját értékeit, aki büszke, azt a másik is becsüli... Feltéve, ha a másik nem néz le minket és nem felfuvalkodott. Nem voltak és lesznek gyarmataink, nem lesz tengerünk, ahogy már hegyeink se lesznek és olyan kiterjedt vasúthálózatunk sem, mint korábban. Ami van, abból kell főzni, ebben a helyzetben kell megőrizni a szuverenitásunkat és a békés viszonyt minden nagyhatalommal. 
Amennyire lehetséges, Magyarország és a magyarországi kultúra, nyelv és emlékezet továbbélését, érdekét kell védeni. Ez a millió teendő közül az egyik, nem elhanyagolható teendő. 

Gyakran vitatkozol erről?

Néha nem tudom megállni. Elég harcos vagyok. Persze azt is megtanultam, hogy ha hibázom, belássam, hogy rosszul gondoltam valamit. 

Nem fáradtál még ebbe bele?

Talán a személyiségem része ez. Sok energiát felemészt a vitatkozás. A legjobb mégis az, amikor személyesen sikerül beszélgetni valakivel.

Nem tartasz attól, hogy sokan emiatt megharagszanak rád annyira, hogy a koncertjeidre sem mennek el?

Biztosan vannak ilyenek. Nem tudok mit csinálni, alakoskodni nem szeretnék. Ha a népszerűségem és az igazságérzetem közt kell választani, akkor egyértelműen az utóbbit választom.

Van küldetéstudatod?

Az elsődleges az, hogy

hiszek abban, hogy sok értékünk van Magyarországon.

Ezen értékekre való figyelemfelhívás és ezen értékek átadása közösségteremtő erő. Ezért hívnak magyar közösségek  Londonba, Barcelonába, Bécsbe, Sepsiszentgyörgyre és Kassára is. Az, amit csinálok, alkalmas közösségépítésre, s ehhez eddig, az elmúlt 14 évben főként állami támogatást kaptam.  

Anthony Esolen, egy amerikai szerző legfrissebb, Amerika hanyatlásáról és újjáépítéséről szóló könyvében arról is panaszkodik, hogy az amerikaiak már nem énekelnek közösségben. Mi hogy állunk?

Azért sokan élnek az Egyesült Államokban, nem tudom, az illető mennyire tudja megítélni az ottani helyzetet. A saját személyes tapasztalatom, hogy a 18-45 közötti korosztály olyan együttesek koncertjein, mint a Kiscsillag, az Anna and the Barbies, a Szabó Benedek és a Galaxisok, a Parno Graszt, a Budapest Bár, a Csík zenekar, a Góbé vagy Szabó Balázs Bandája, lelkesen énekel. A zeneoktatás sajnos hosszú évtizedek óta nem sokat segít abban, hogy a gyerekek megszeressék az éneklést. Kodály, bár jó zeneoktatási rendszert alkotott, a népzenét valamiféle felemelendő, kicsiszolandó, értékes, de nem tökéletes anyagként engedte kezelni. 

Mint Mojszejev a néptáncot?

Pontosan.

Ha a népzenét úgy énekeljük, mintha műzenét adnánk elő, a lényege vész el.

Azért látok pozitív folyamatokat, komoly változást is. Gitározó énektanárok, népi játékokat és táncot tanító pedagógusok jelentek meg az óvodákban és iskolákban. Népdaléneklési versenyeken zsűrizek, és látom, hogy egyre több a hiteles produkció. 

Te még megtapasztaltad, milyen volt a népzene a maga közegében, hiszen jártál népdalokat gyűjteni a Mezőségre. Ezt hogy kell elképzelni? Lemész, becsöngetsz, és…

...beköltözöm! Többször jártam korábban gyűjtéseken népzenészekkel. Minden ilyen gyűjtő alkalom nagy élmény, de örülök, hogy megtapasztalhattam, milyen természetes az éneklés munka közben, milyen kenyérdagasztáskor, paradicsomeltevéskor, milyen a szobában spontán tánc közben, milyen a nőnapi ünnepségen. Vágytam rá, hogy hosszabb időt töltsek Ördöngösfüzesen, Buzában és Magyarszováton. Hiller István volt miniszter úrnak és Elekes Botondnak köszönhetem, hogy 2009-ben olyan támogatást kaptam, amely lehetővé tette, hogy egy operatőrrel hosszabb időt töltsek ezekben a falvakban. Több évszakban, alkalmanként hetekre mentem, hogy lássam, milyen az élet. 

Ha valakivel politikáról vitatkozom, meg szoktam kérdezni, hogy járt-e már magyarországi vagy erdélyi falusi ember házában,

töltött-e már el vele egy napot is, beszélgetett-e vele, ment-e már vele virrasztásra, temetésre vagy templomba, istállóba tehenet fejni vagy gyümölcsöt szedni a kertbe. 

Ennek mi köze a politikához?

Szerintem csak úgy lehet nagyközösségben gondolkodni, ha képesek vagyunk sok és sokféle ember tudását, emlékét, múltját, jelenét, örömét és bánatát megismerni és megérteni.  

Sokan vagyunk városi hagyományőrzők, akik azért csak jól érzik magukat a városi komfortban, bármennyire is éreznek romantikus vonzódást a falu iránt. Gondoltál rá, hogy falura költözz?

Mostanában gondolkodom ezen.

Látom, jó pár barátom hogyan változtatta meg az életét azzal, hogy vidékre költözött,

és ezek a barátaim teljes, szerény, de kiegyensúlyozott, tartalmas és tevékeny életét élnek. 

Szokták mondani, hogy a régi embernek a népdal volt a pszichológusa. Neked pszichológusod a népdal?

A zene terápia is. Tíz éve indultam el az önismereti úton, ennek része a zene, a jóga, a tánc. 

Sok minden belefér az életedbe.

Hál'istennek igen. Mégis kevés az időm… Próbálok kicsit rendszerezettebben élni.. Hajlamos vagyok az időt túlzottan szabadon kezelni, mint a gyerekek. Álmodozom, hosszan el tudok bíbelődni dolgokkal, figyelnem kell, hogy a valóságos időt is érzékeljem.

Körforgás az egyik lemezed címe. Érzékelsz körforgást az életedben?

Persze! A családban, a természetben. Fontosak a fordulópontok, az  ünnepek, hogy az ember tudja értékelni az időt, s ezért veszélyes egy kicsit, amikor abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy minden nap karácsony. 

Fotók: Szűcs Ágnes

Összesen 67 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
VakzKommondor
2019. január 08. 08:10
Hát ha a lopás magyar hagyomány akkor a dagadték élen járnak!!
balsors
2019. január 07. 21:11
Aki nem tudja honnan jött, az azt se tudja hová megy. Az irányt két pont határozza meg, azaz a múlt és a jelen, és ennek a meghosszabbítása mutat a jövőbe.
Akitlosz
2019. január 07. 21:09
"Az elsődleges az, hogy hiszek abban, hogy sok értékünk van Magyarországon." Kétszer annyi értékünk meg már külföldön van sajnos.
kozmosz
2019. január 07. 21:09
Feleséged is köztük van? Eredj már a francba.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!