Őszintén a hajléktalanokról

„Volt egy nekem egy barátom, aki mérhetetlenül sokat ivott. Egyszer megmondtam neki, hogy ne igyon annyit, mert nem lesz ennek jó vége, teljesen leépül, elveszíti a maradék kapcsolatait, a munkáját, végül az életét is. Igazad van – sóhajtott az én barátom, és mintha egyet is értett volna velem.

Aztán másnap ugyanott folytatta, ahol abbahagyta.

Mit is kellett volna még tennem?

Nyilvánvalóan semmit, a döntés az ő kezében van.

Most, amikor a hajléktalanok állítólagos kriminalizálásáról napi rendszerességgel jelennek meg mérhetetlenül ostoba cikkek, mintha éppen a Kárpát-medencében egyetlen sorskérdés volna, a fedél nélküli emberek ügye, és ez az egész ráég a gonosz és lelkiismeretlen kormányra, nem árt néhány apróságot tisztába tenni. Az első ezek sorában, hogy a hajléktalanok túlnyomó többsége szenvedélybeteg, leginkább alkoholista, de jócskán akad drogos is köztük. Hogy az anyag miatt veszítették el önmagukat, vagy fordítva, sokszor eldönthetetlen, de a lényeg, hogy függőségüket rendszerint a sírba viszik magukkal, ez az utolsó, amitől megszabadulnak. Mindez pusztán azért fontos, mert akad a hajléktalanságnak egy szemérmesen kerülgetett kulcskérdése, amelyről a liberális sajtóban soha nem olvashatunk: tessék mondani, ők mit tesznek magukért? Miért nem hagyják abba a piálást, anyagozást? És ha csak sóhajtoznak, összekoldult forintjaikat pedig halálos szenvedélyükre költik, miért is lenne nagyobb felelőssége a társadalomnak, mint nekik, maguknak a saját életükkel kapcsolatban?”