Erdők Ideje: ahol a madár se jár

Horváth Renáta Bernadett írása

„Hol a fa, Főnök?” – Franciaországból jelenti François-Xavier Drouet, az Erdők Ideje dokumentumfilm rendezője

Tudtam, hogy nem egy szimpla „csendben erdőket nézünk” dokufilmre fogunk beülni a most lezajlott Verzió filmfesztiválon, de ennyire sokkoló témára nem számítottam. Aki eddig az erdőgazdálkodás fogalmát ismerte, az nyisson új oldalt az erdőmenedzselésnek, ami röviden annyit jelent: „hogyan lehet minél nagyobb profitra szert tenni az erdőkben”.

Már az első tíz percben több napnyi feldolgoznivalót adott a film. Ahogy Alexander von Humboldt mondta: tényleg minden mindennel összefügg: A pontosan, gépekkel ültetett, duglászfenyőből kialakított ipari erdőben az aljnövényzet és a föld minősége nulla, mert csak azonos tűlevelek borítják, amiben nem tud kialakulni a természetes komposztálás folyamata – míg a természet alkotta, vegyes fákból kialakult erdőben a lehullott levelek komposztálják a földet, amiben így élet alakul ki kukacokkal, bogarakkal, amik táplálékot adnak, például a madaraknak.

Ezt így, ilyen formában, tudományosan, de közérthetően levezetve mindenkinek meg kellene ismernie. A következő kamerajelenetben csendet kér az erdészmérnök, hogy halljuk-e a madarak csicsergését, amire egyöntetűen „nem” a válasz, mert ilyen környezetben a madár se jár. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy az állatvilág en bloc hogyan tud együtt élni az ilyen ipari erdőkkel, és milyen veszteségekkel jár, amikor ezeket tarra vágják.

Lépésről lépésre megyünk bele a dagonyába, ahol egy hűtőtáskás vízmérnök éppen iszappal birkózva próbálja megvizsgálni a patak vízét, ami aligha sikerült a trehányul levágott, összedobált gallyak között. A falvakból jelezték neki, hogy az elmúlt években sokat romlott az ivóvíz. Sajnos a tarvágás közepette és a gépek napi működése során teljesen eliszaposodott a környék, a patakok medrei eltűntek, pocsolyák alakultak ki, az állatoknak is kihívás vizet találni.

Ilyen bevezető után, izgalommal vártam, mikor mutatják meg pontosan, hogyan is vágnak ki ennyi fát, milyen gépek szükségesek hozzá, illetve, milyen munkaerő van, akinek erre van lelke. És van, méghozzá olyan, aki meg is szólal, és elmondja, hogy igen, így van körforgásban az élet, ha van ipari erdő, ha van, fogyasztó – méghozzá, elég drágán -, aki megveszi a kitermelt duglászfenyőt. A gépeket ki kell fizetni valamiből, mert 16 ezer euró/ hó költséggel üzemeltetik, és ez csak akkor éri meg, ha a gépvezetők napi 12 óra kaszabolással dolgoznak. A gépek profik: egy nap alatt annyi fát vágnak ki, mint egy favágó ember egy hét alatt. Ebből adódik a kérdés, hogy megéri-e régi vágású, kockás inges, szakállas favágónak maradni, vagy inkább be kell lépni egyenruhában a mások seregébe.

Sajnos van, aki inkább a halált választja, mintsem feladja az életét és megszentségtelenítse a földet, amelyből eszik. 2002 óta 35 erdész lett öngyilkos Franciaországban. Hiába tüntetnek, csak ígérgetést kapnak, amivel elodázzák a cselekvést, addig is pusztítják a természetes erdőket, hogy iparit ültessenek helyettük, most éppen duglászfenyőből. A divat az divat, a cseresznyefa most nem megy, a tölgy meg drága, Kína meg gyorsan akar sok fához jutni. Igen, Kína az egyik legnagyobb megrendelő, mert náluk már nincs elég fa.

Szegény duglászfenyőből a vetítés végére legalább annyira megcsömörlünk, mint a karácsony végi sütikből. Már ajándékba sem.

Az erdőmérnökök, a favágók, a környező települések lakói teljesen el vannak keseredve. Aki teheti, megvásárolja a maradék földeket és ott érintetlenül hagyja az erdőket, úgy, ahogy a JóIsten megteremtette, mert a természet tudja, hogyan a legjobb a működése: ember nélkül.

Külön csillag a rendezőnek, hogy a filmet úgy csinálta meg, hogy a szereplőket nem mutatja be külön: semmilyen összefüggést nem tár fel, amivel befolyásolhatna minket, amivel előítéletet kelthetne bennünk. Magunk jövünk rá, mert annyira egyértelmű, hogy ki mit képvisel az ügyben. Akár hang nélkül is mehetne a film, pusztán csak az emberi mozdulatokból, öltözködésből, testtartásból meg lehet állapítani, hogy ki milyen szempontok szerint éli az életét, kinek mi a prioritása. Mindenki a maga szellemi szintjén fejti ki az igazát. Ami számomra fájó, hogy sokan vannak, akik szerint már a fáknál is „a versenytársakat kell elpusztítani, hogy a duglászfenyő minél gyorsabban ki tudjon fejlődni”.