Zseniket nem adunk oda az ellenségeinknek!

Pozsgay Ádámnak is igaza van és a vele vitázó Szentesi Zöldi Lászlónak is, aki csínján bánna Adyval. A közös nevező Tormay Cecil Ady halála utáni nekrológja lehetne, ennél jobb értékelést még nem olvastam Adyról. Ady viszonya enyhén szólva nem volt felhőtlen Tormay Cecillel. Most akkor olvassuk el utóbbi mementóját, Ady halála után egy évvel. (Muszáj hosszabban idézni). „Ady Lángszavú ébresztő lehetett volna és sírásó lett belőle. Szomorú magyar végzet volt az övé. Csukott kapuk és csukott ablakok alatt vitt el az útja, nem volt, ki hajlékot és kenyeret adjon neki és fiatalságának legszebb dalait elsodorta a szél. Sokan voltunk így, majd mindannyian, akik magyarok és művészek vagyunk. Minden úton, mely magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül, a nagy pókháló. Ady Endre is beleesett. És lassankint - ki tudja, észrevette-e ő maga - amazoknak kezdett dalolni, akik benne etikai destruktivitást láttak. Adtak érte tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, odafogták a szekerük elé. Ő pedig, míg vonszolta a szekeret, nem vette észre, hogy a hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segíti behurcolni sorsunkat az: októberi forradalomba. Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett. Mialatt ásott, dalolt. És dalával csalta áldozatait a veremhez. Az ifjúság, amely csodálta, bódultan látta, hogy a mester, aki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazát tagadó proletárja előtt emelt süveget. És megtévesztetten utána indult. És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: "Ez a forradalom nem az én forradalmam..." Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá teszik a nemzet szerencsétlenségét. Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményeikért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót. A nagy paraszt, melyben egykor fiatalon megsüvegelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt. A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtévedettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. " Tormay Cecil, 1919. január 27. (És akkor Tormay még nem is tudta, - Ady ugye pláne - hogy március 21-én kitör a patkánylázadás)!!!

Tisztelt Pozsonyi Ádám! Önnek van igaza, és gratulálok, hogy felvállalta ezt a vitát. Mi, akik vitatkozunk, egy olyan zseniről beszélünk, aki legalább 100 megkerülhetetlen nagy verset írt. Ha őt feladjuk:végünk. (Vagy jön egy újabb Mohács) És nyugodtan mondja meg Szentesi Zöldi Lászlónak, hogy legalább Bíró Zoltánra - aki tanára és segítője volt - való tekintettel inkább tartsa meg magának a "bayerosan" nagyképű véleményét.Minket elfelednek, a Sajtóklubot is,de Ady vitathatatlan és örök.

Le kell dönteni az irodalom történet hamis bálványait melyeket a liberális kultúr terrorja ránk erőszakolt!

Tudod Ádámka, nem az dönti el valakiről hogy kicsoda, hogy mit állít magáról, hanem hogy hogyan viselkedik! Ady nem viselkedett magyarként! Azt tette akkor amit ma Niedermüller, Újhelyi, Fegyőr és társaik! Árulta a hazát, utálta a nemzetét.