Így készül ma az infláció

„Külön figyelmet érdemel a hazai inflációs ügymenet 1985 és 2013 közötti gyakorlata. Az államot idegen pénzből finanszírozták, ami időről időre valutaleértékelésekhez vezetett, és utána jött az infláció, három »dicsőséges« évtizeden keresztül.

A költségvetés nem is csinált mást, mint igyekezett az adósságszolgálathoz szükséges kamatokról gondoskodni, tovább növelte az amúgy is tobzódó inflációt, adókat emelt, főként áfát, személyi jövedelemadót, de jövedéki adókat is. Tehát részese volt az inflációgyártásnak, lehet, hogy ezért harapózott el nálunk az infláció imádata?

Két azonos méretű, de az infláció hasznosságáról ellentétesen vélekedő ország (Csehország és hazánk) példája támasztja alá, hogy mégis az inflációellenes politika volt a nyerő. Csehországban rövid ideig volt magas infláció, nálunk egészen 2010-ig alig ment tíz százalék alá, a csúcson pedig harminc százalék felett volt. Folyó dollárban mérve a cseh gazdaság 1990 és 2018 között 4,7 szeresére, a mienk pedig csak 3,3 szorosára nőtt. A csehek az induló rosszabb pozícióból három évtized alatt állva hagytak minket, amiben az inflációhoz való ellentétes viszony nagy szerepet játszott.

Távolról se higgyük azonban, hogy a nemzeti jegybankoknak nincsen szerepük az inflációellenes küzdelemben, a hazai pénzvolumen irányításában. A különbséget éppen napjainkban lehetett lemérni a magyar és a török jegybank esetében az MNB javára, ahogy sajátos eszközeikkel a megtámadott nemzeti pénzek védelmére keltek, illetve nem keltek.

Végül válasz adható arra a kérdésre is, hogy miféle gazdaságnak hasznos az infláció. Nem kétséges, hogy egyrészt a pénzteremtő és finanszírozó hatalmasságoknak. Rajtuk kívül pedig azoknak, akik termékeik révén monopol szállítói pozícióban vannak. Ilyenek az energia- és a hightech cégek, amelyek még ritkán sem köthetők egyértelműen egyetlen nemzetállamhoz, ők az igazi nemzetköziek.