Észak-Korea szétzilálhatja az ázsiai status quot

Már két hét telt el a Kim Dzsongun és Donald Trump közti szingapúri csúcstalálkozó óta, azonban továbbra sem világos, hogy a csúcstalálkozó kijelölt-e új irányt a térség geopolitikai folyamatait illetően, és ha igen, akkor milyet. A fő kérdés, hogy a tényleges megbékélés szándékai vezérlik-e Észak-Koreát, vagy valami más.

Több szempontból is erősen kétséges, hogy egy tényleges megbékélés járható út volna-e Észak-Korea számára. Először is, egy nukleáris fegyvereit véglegesen leszerelő Észak-Korea egy kis, kiszolgáltatott, elszegényedett országgá válna sokkal erősebb és gazdagabb szomszédai közt még akkor is, ha cserébe Dél-Korea felmondaná az USA-val fennálló szövetségét. Észak-Korea lakossága mindössze fele Dél-Koreáénak,  gazdasági ereje pedig töredéke annak. Tömegpusztító fegyverek nélkül Észak-Korea aligha tudná finanszírozni egy Dél-Koreával azonos erejű hagyományos arzenál felállítását és fenntartását. Ráadásul ilyen helyzetben a Kínával elvben legalábbis fennálló, szövetségesi viszony is egészen más irányt vehetne, mint eddig.

Másrészt pedig esélyes, hogy a Kim-dinasztia belső legitimitását is helyrehozhatatlanul megingatná egy tényleges megbékélés. A Kim-dinasztia ugyanis egy olyan propagandára alapozza legitimitását, miszerint Észak-Korea a koreai nemzetállamiság egyetlen tényleges képviselője, amelynek folyamatosan az elpusztítására tör mind az USA, mind pedig Japán (az egykori gyarmatosító), Dél-Korea pedig egy amerikai megszállás alatt tengődő elszegényedett bábállam.  Ennek a diksurzusnak az alapjait tenné semmissé mind egy békeszerződés, mind az amerikai csapatoknak Dél-Koreából történő esetleges távozása, mind pedig az, ha az észak-koreai lakosság tömegesen ismerkedne meg a Dél-Koreában uralkodó valós viszonyokkal. (Itt fontos kihangsúlyozni, hogy a Déllel szembeni  bábállam-narratívát az is cáfolja, hogy Dél-Korea az elmúlt évtizedekben nem egyszer erős fenntartásokkal kezelte az USA-val való szövetséget, és bár ez nem annyira közismert, de sok tekintetben zártabb, hagyománytisztelőbb, és erősebb nemzettudatú társadalom még  a szomszédos Japánnál is. ) 

Erős a gyanú, hogy akár már magának az észak-koreai nukleáris arzenálnak a kiépítése mögött is a fenti külpolitikai és belpolitikai megfontolások állhattak, hiszen ha Észak-Korea nem épített volna ki nukleáris arzenált, a szomszédos Kína akkor sem engedte volna, hogy az USA itt próbálkozzon demokráciaexporttal, Washington pedig ezzel minden jel szerint mindvégig tisztában is volt, és határozottan nem ért volna meg számára egy harmadik világháborút egy ilyen kaland. A fenti kihívásokkal ezzel szemben meg kellett volna küzdenie egy nukleáris fegyverek nélküli Észak-Koreának, és a Kim-dinasztia ebbe könnyen lehet, hogy belebukott volna. 

Ezzel szemben láthatunk arra utaló jeleket, hogy valami egészen másról van szó. A találkozó végén kiadott közös nyilatkozat kevés konkrétumot, leginkább csak szóvirágokat tartalmaz. A találkozóhoz kapcsolódó egyetlen komoly, jelentősebb változás, hogy Donald Trump bejelentette az elmúlt évtizedekben éves rendszerességgel megrendezett amerikai-dél-koreai közös hadgyakorlatok beszüntetését. Ez azonban így eddig egy olyan kimenet, amely alapvetően Észak-Korea számára tekinthető nettó nyereségnek. Ha minimális mértékben is, de a bejelentés az USA által Dél-Koreának nyújtott katonai támogatás korlátozását jelenti, míg másik oldalon

Ez szervesen beleilleszkedik az utóbbi évtizedek trendjébe, ahol is mindvégig jellemző volt az eseményeknek egy olyan dramaturgiája, hogy Észak-Korea lassan, de következetesen mindvégig tovább és tovább fejlesztette nukleáris arzenálját, az USA-Dél-Korea-Japán hármas hol szankciókkal fenyegető, hol engedményeket felkínáló tiltakozása pedig ezt minden egyes aláírt egyezmény ellenére is csak lassítani tudta, de megállítani vagy visszafordítani nem. Ebben a játszmában egy-egy válságos, háborúval fenyegető időszakot általában egy-egy olyan megállapodás zárt le, ahol végül  az USA, Dél-Korea és Japán tudomásul veszik, hogy Észak-Korea nukleáris arzenálja szintet lépett az előző válság, és az azt lezáró előző megállapodás óta. 

Ilyen helyzetben a fő veszély egy olyan csúszós lejtő jelensége, hogy az USA és Dél-Korea kis lépésekben adnak újabb és újabb engedményeket Észak-Koreának úgy, hogy az valójában nem hajlandó cserébe érdemben csökkenteni nukleáris arzenálját sőt, általában még tovább is fejleszti azt. Ebbe a trendbe szervesen illeszkedik a Trump-Kim találkozó is, hiszen az USA a közös hadgyakorlatok beszüntetésével kézzelfogható kedvezményt adott Észak-Koreának, míg Észak-Korea részéről cserébe lényegében csak szép szavakat kapott. 

Már most érezhetőek, sőt, az utóbbi évtizedekben is érezhetőek voltak ilyen jellegű hatások. Dél-Koreában egyre erősebbek azok a félelmek, amelyek egyszerre tartanak attól, hogy adott esetben az USA önkényesen akadályozhatja a két Korea megbékélését, és akarata ellenére ránthatja bele egy háborúba az országok Észak-Korea ellen, illetve attól, hogy más kimenetel esetén viszont az USA magára hagyhatja Dél-Koreát Északkal szemben akkor, mikor viszont az igényelne amerikai támogatást. 

Sokan ez utóbbi kockázat megnyilvánulását látták abban, hogy Trump Dél-Koreával való egyeztetés nélkül jelentette be a közös hadgyakorlatok beszüntetését. Ha nem pont ilyen formában, és nem ennyire erősen, de Japánban is elterjedtek hasonló aggodalmak, miszerint az USA egyre kevésbé képes ellátni a szövetségeseivel szemben vállalt kötelezettségeit a térségben. Ezek a félelmek érdekes módon ellentétes következtetések levonásában nyilvánultak meg Japánban, illetve Dél-Koreában:  míg az ilyen téren egyre növekvő bizonytalanság-érzet ellensúlyozására Dél-Korea egyre inkább olyan irányba mozdul el, hogy akár egyoldalú engedmények árán is, de megbékélést keressen Észak-Koreával,  és közeledjen Kínához, addig Japán ezzel éppen ellentétes irányt követve mind fegyverkezésével, mind pedig diplomáciai aktivizálódásával arra törekszik, hogy újra a nagy játékosok egyikévé, önálló katonai középhatalommá váljon a térségben, amely az USA-ra támaszkodva, de ha kell, az USA nélkül is képes kiállni Kínával és Észak-Koreával szemben. 

Ezt látva könnyen lehet, hogy

már ha nem erre megy rá már most is, és valójában egy ilyen törekvés megnyilvánulását láthattuk mind a Kim Dzsongun és Donald Trump közti csúcstalálkozóban, mind pedig az áprilisban tartott, két Korea közti csúcstalálkozóban. 

Nagy kérdés persze, hogy mit szólna a térség erőviszonyainak ilyen jellegű átrendeződéséhez a másik nagy játékos: Kína. Rövid távon egy, az USA-tól egyre inkább eltávolodó, Észak-Koreával akár egyoldalú engedmények és egyoldalú önkorlátozás árán is békére törekvő, eközben Pekinghez is egyre közelebb kerülő Dél-Korea természetesen maximálisan megfelel Kína érdekeinek.  Azonban a mellékhatások hosszú távon már több kért jelenthetnek Kína számára, mint hasznot. 

Először is egy, az észak-koreai fenyegetésre hivatkozva egyre jelentősebb katonai hatalommá váló Japán már önmagában is rontja az összképet. Ha Japán az egyre fenyegetőbb észak-koreai nukleáris fenyegetés hatására egy ponton maga is úgy dönt, hogy maga is saját nukleáris arzenált épít ki, és maga is atomhatalommá válik, az pedig már határozottan felveti a kérdést, hogy megérné-e ez Kínának. Márpedig már most is hallani olyan hangokat Japánban, hogy ha Észak-Korea az eddigieknél is tovább megy a fejlesztésekben, akkor nem marad más lehetőség. 

Kína számára még ennél is rosszabb végkimenet lehetne, ha az Észak-Koreának tett egyoldalú engedmények hatástalanságát megelégelve egy idő után Dél-Koreában következne be egy olyan belpolitikai fordulat, amely szintén saját nukleáris arzenál kiépítését választja, mint egyetlen megbízható garanciát. Míg egy USA-tól eltávolodó, „finlandizálódó” Dél-Korea álomforgatókönyv Kína számára addig ha ez a következő lépésben azzal jár, hogy Észak-Korea mellett Japán, sőt akár Dél-Korea is atomhatalommá válik, az már a rémálom-kategória volna számára.