Végre egyszer járjon jól Magyarország! – Kőbányai János a Mandinernek

Veszprémy László Bernát interjúja

Kőbányai János a Múlt és Jövő zsidó folyóirat szerkesztője, közel két évtizedet élt Jeruzsálemben és tudósított az Öböl-háborúról is. Ma Magyarországon egyaránt zavarja a liberális fősodor és a Soros-kampány is. Erről és új könyvéről is beszél lapunknak. Szerinte végzetes volt, hogy „a rendszerváltás elejétől a so called hivatalos zsidóság csak a szocialistákkal állt szóba”. 

***

2001-ben könyvet jelentetett meg „A halott arcán növekvő szakáll” címmel, melyben arra utalt, hogy a magyar zsidó kultúra egy halott közösség kultúrája. Nincs ma zsidó kultúra Magyarországon?

Ahhoz, hogy zsidó kultúra legyen, zsidók is kellenének. A zsidók magyarországi története sokkolóan rövid – szerintem nem több, mint egy évszázad –, viszont amit itt elértek, az példa nélküli, mind a kétezer éves diaszpóra, s mind a magyar történelemben. Állíthatom: a világ történelmében is páratlan a virágzás, ami e két nép egymást megtermékenyítéséből keletkezett. Szűkebb területem, az irodalom terén amit 1890-től, Kiss József fellépésétől 1945-ig véghez vittek, szintén példa nélküli gazdagságot teremtett. Ma egyetlen zsidó költő él és alkot Magyarországon ebben a pillanatban e korszakra emlékeztető nívón: a 80 éves Gergely Ágnes, adjon az Isten neki hosszú életet. Ugyanis a holokauszt olyan rettenetes pusztítást végzett Magyarországon, hogy nem lehet ezt a nagyívű zsidó létezést újraéleszteni. Ezt nekem a legkeserűbb tudomásul venni, aki az életét a rendszerváltást megelőző néhány évben erre az újjáépítésre tette fel, amit annak idején reneszánsznak neveztek – mint kiderült: hamisan.

Milyen volt a magyar zsidóság hőskora, amire gondol?

Régen akadémikusok és nagytőkések, parlamenti képviselők dolgoztak a hitközségben, s ezek versengtek a vezetésért. Ahogy apám szokta volt mondani: egy hitközségi elnök vagy legyen nagyon gazdag, vagy nagyon okos. 1945 után ilyen vezetőkkel nem találkozhattunk. Az azóta regnáló vezetőket kár is lenne hibáztatni – sok túlélő tehetséges zsidó maradt és alkotott a holokauszt után is az országban, de a zsidóság mint vallás, a hitközséghez tartozás nem ambicionálta őket. Ugyanis a magyar zsidó öltönyt egy egymilliós és rendkívűl nívós zsidóságra szabták, és ezért

– amely különösen nem találta a helyét a rendszerváltás után. Más kérdés: hogy az említett páratlan gazdagság egyik kulcsa a már a 20. század elejétől megindul eltávolodás a zsidóságtól. 

A magam feladatát abban látom, hogy a zsidóság roppant kincseit összegyűjtsem, leporoljam, s megpróbáljam beemelni a magyar Pantheonba, s ezen túl is az egyetemes kultúrába. Pap Károly Azarel című regényével például elértem, hogy nyolc világnyelven megjelenjen. Pap Károlynál maradva: az összkiadásáról, talán egy sor sem jelent meg a magyar „kulturális erőterekben”. Szomory Dezső Tudósok című, részint kéziratból felfedezett nagy, balzaci regénye alatt nem dőlt össze az asztal, egyetlen Heti Válasz-cikk regisztrálta, hogy létezik. Ezt nem csak a helyzet jellemzése okán mondom: ez a regény ábrázolja először – amikor a zsidók még nem képezték az értelmiség hangadó részét – a magyar szellemi életben végbement törést, s a végzetes hozzáállást a modernizmushoz. Amikor Petőfi öröksége nem Vajda János, Reviczky Gyula, Kemény Zsigmond, Tolnai Lajos vonalán haladt tovább, hanem a Petőfi-epigonokén – egész az Ady-forradalomig, aminek a megvívásában a zsidók már hangsúlyosan részt vettek. Ez meghatározta azt a nemzeti karaktert, amit akár a mostani választásokat is alapvetően befolyásolta.

Új könyvében (Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson. Egy új korszak delelőjén [Múlt és Jövő, 2018]) szitokszóként használja a „liberális megmondóember” és a „hivatalos zsidó” szavakat. Ők marginalizálják önt? És azonos egyáltalán a két fogalom?

Nos,

Ágoston Péter nevezte így először ezt a szignifikáns csoportot. Ők a leginkább felelősek azért, hogy a zsidó fogalom nem lehet attraktív. Nincsenek Aczél György pozíciójában, hogy betiltsák – de jobban szeretnék megtartani a klezmer, a sólet és a holokauszt szintjén. A hivatalos zsidók sajnos, mint említettem, nem tehetnek arról, hogy olyan céget kell, hogy képviseljenek, amit a közvélemény nívótlanná fokozott le, s ezzel maguk is asszimilálódtak ehhez a kirekesztő előítélethez. Most tapasztalni közöttük némi összefonódást – ha valami, ez a legvisszataszítóbb mozzanata az utóbbi évek fejleményeinek. Itt nem mondanék neveket, de a könyvem körüljár két esetet, a megnevezett szereplőkkel.

Könyve a választási kampányra és a Soros-ellenes plakátokra megannyi helyen utal. Egyrészt emberellenesnek minősíti a kampányt, másrészt pedig Sorosra a mesüge, hücpe, azaz buta, szemtelen szavakat használja. Máshol pedig „mesterséges messiási tudatról” ír Soros esetében. Nincs itt ellentmondás?

A „mesüge” és „hücpe” szavakat akkor írom, amikor Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szemeivel próbálom látni Sorost. Hogy milyen ostobaság volt hazai megmondóinktól és „furcsa párként” a hitközség elnökétől duóban, hogy számon kérte tőle, hogy nem foglalkozik a Soros plakátokkal. Az „önjelölt messiás” – már az én megállapításom. Soros valóban megtestesít egy bizonyos magyar-zsidó mentalitást, aki arra gondolt, hogy a modernitás előnyeinek a fölvillantása és támogatása megválthatja a társadalmat. Régen is voltak Weiss Manfrédek, Chorin Ferencek, akik kórházakat adtak Magyarországnak, támogattak folyóiratokat, színházakat. Szegények nem tudták felfogni, hogy a magyar társadalom milyenségének befolyásolását nem fogadják el zsidótól. A garantáltan zsidó Jehosua ben Joszéf tanainak elfogadásához is évszázadok kellettek – addig csak kis zsidó közösségek azonosultak vele, ahogy az Apostolok cselekedeiből is olvassuk.

De ezek a mecénások annyiban mások, hogy a palesztinokat azért nem támogatták!

Soros elődei nem, hogy nem támogatták, de kifejezetten ellenezték a cionizmust, amely létrehozta Izraelt, a mai palesztinok ellenfeleit.

helyette például a Nyugatot támogatták. És nem a Patai József féle Múlt és Jövőt, ahogy a mostaniak az én Múlt és Jövőmtől is óvnak késői utódaik.

Tehát pozitívan látja Sorost?

Soros magyarországi tevékenységét igen, az itteni helytartóit nem feltétlenül. Soros György támogatásai a rendszerváltás előkészületében nagy szerepet játszottak abban, hogy a magyar kultúra valahogy át tudta menteni magát az új, kezdetben kaotikus helyzetbe. A könyvtárak a villanyszámlát sem tudták állni, hát még az állományt gyarapítani. Egyetlen folyóirat sem tudott volna létezni egyszerre Soros és az állam támogatása nélkül. Az első könyvünk Scheiber Sándor beszédgyűjteménye volt. A karizmatikus, még a holokauszt előtti eszményeket és nívót képviselő és átmentő rabbié. Föl se merült bennem, hogy ezt vissza lehetne utasítani. És mégis. Az akkori kuratórium egyik – nem zsidó zsidó – tagja, akit az ellenzéki házibulikról jól ismertem, jellemző módon egy klezmer-koncerten a pofámba vágta, amikor kérdőre vontam: „Vedd tudomásul, hogy nem kell zsidó könyv!” El is küldtem melegebb égtájakra, azóta sem fogadom a köszönését, persze ezzel a mai napig magamat és ügyemet szamizdat létre ítéltem. Én? A rossz modorom? Nem, hanem a helyzeté. Az utolsó Soros-elnökre – egy jogászra – jellemző (nem humoreszknek szánta), hogy támogatta a magyar zsidóság nemzetiséggé válását (olvasatomban: degradálását) – lásd a Magyar Narancs 2006. február 2-i számát! –, dacára, hogy ezt két ember kívánta csupán, s azok is üzleti megfontolásokból.

A kampányt viszont ezek szerint antiszemitának látta.

Nem az a gond a Soros-plakátokkal, hogy ő maga zsidó, lehetne sváb is. Akkor is antiszemita lenne a kampány egy más dimenzióban, mert egy emberről azt állítani, hogy minden baj okozója, ez maga a totális embertelenség. És ha valamit ez lefokoz, akkor az éppen a magyar nemzeti önértékelést, mert

Ezt abban a beágyazottságban kell látni, hogy nem is olyan régen egyetlen népcsoport volt e tájon minden baj okozója, s ennek a következményét ismerjük. S ennek a traumáját nem dolgoztuk fel – és ez a feldolgozatlanság diktálja az olvasatok automatizmusát.

Könyvében egyértelműen beszél arról, hogy itt rendszer épül, melyet ráadásul a magyar nép választásokon támogat. Viszont az is következik ebből, hogy a rendszer legitim.

Hülyeség, hogy Orbánnak lejt a választási pálya! So what? Ez csak elleplezné, hogy nem akadt igazi kihívója. A politikai hasonló a rockzenéhez, amelyet érteni vélek, rock-kritikusi múltamból. Erről szól szerintem a könyv legeredetibb, mert az egész múltamat mozgósító tanulmánya: „Választás és popkultúra”. Ahogy Mick Jaggerre vevők, úgy Orbánra és csapatára is. Az ellenzék egyetlen sztárt, dallamot sem tudott felmutatni, s ezért kár is azon lamentálnia, miért nem fizették be a jegyet rájuk.

Erre azt mondaná számos liberális, hogy a „személyiségkultuszt” élteti.

Amennyiben nem amőbák szavaznak, hanem emberek, akkor a tapasztalatok szerint az emberi történelem velejárója, hogy a társadalmaik vezetői karizmatikus értékekkel rendelkeznek. Amely egy tulajdonság, egyaránt képviselheti a jót, vagy a gonoszt. Nem csak a politikai, de a szellemi vezetők sincsenek híján a lehet, hogy az istentől kapott, mert nem megtanulható tulajdonságnak. Petőfi, Ady nem a karizmájának és a programjának köszönhette azt a sikert, ami amíg a magyar kultúra él és hatni fog?

Vona Gábornak azért talán egy időben volt karizmája. Egyesek – mint Heller Ágnes, akinek több könyvét is kiadta – éppen a vele való szövetséget éltették. Erről mit gondolt?

Hogy baromság. Persze Heller Ágnest – ezt panaszolta is – félreértelmezik. Ő valami választási szövetségre, orrbefogásra gondolt, mert unja és károsnak tartja a harmadszori kétharmadot.

Ha az ellenzéki pártok nem tudtak nyerni, akkor keresni kell az okait, de tudomásul kell venni. Éppen ez a záloga, hogy egyszer csak nyerni tudjanak. Ha valaki utálja a most végtelenségig állandónak tűnő kétharmadot, annak az ellenzéki pártokra és vezetőiket is utálnia illene. Rosszul vagyok a sorosozástól, de az ellenzéktől még inkább. Ők egy vicc, és ezért arra a pártra szavaztam, ami a legjobban kifejezte, amit érzek: a Kétfarkú Kutyákra. Pedig korábban szavaztam a Fideszre is. 2002-ben is rájuk szavaztam, kár hogy akkor nem nyerték meg a választást: akkor ma nem lenne ez a borzalmas hangsúlyeltolódás, a váltórendszer vége. Az ellenzék azonban most annyira inkompetens, hogy ha kormányváltás lett volna, még a villamos sem működne, nem látok mögöttük szakember-gárdát. S egy épkézláb programra sem futotta nekik. Titokban arra szeretnék gondolni, hogy Orbán Viktor a sportember, aki szeret győzni, maga is fájlalja a helyzetet. Imád focizni, s nem tölti el örömmel sem a játék, sem az eredmény, ha csupa sebesült, mankós ellenfél vánszorog ki ellene a pályára.

Nem mintha Orbán dolga lenne ellenzéket építeni, de talán azért „hagyja”, mert európai alternatíva kíván lenni.

Remélem, hogy ez csak az ön víziója róla, s ő pontosan tudja, hogy Magyarország nem tud az lenni, mert Magyarország nem nagy és nem erős ország. Azonban a visegrádi négyek formáció, pressure group fontos gondolat és kísérlet. Orbán lehet, hogy tehetségesebb, mint Trump, de Trump az Egyesült Államok elnöke, a talpon maradt világhatalomé. Magyarországnak az ma a helyzete, hogy most úgy lavírozzon a kialakulóban lévő új világrendben – ami a Szovjetunió összeomlása után keresi a maga Pax Romanaját –, hogy

Orbán nem tud Trumppal találkozni, és ez mutatja a súlyát. Netanjahu már nem is tudom, hányszor találkozott vele, mert Izrael a világpolitika frontvonalán helyezkedik el – s ezt ne sajnáljuk tőle. Miközben beszélgetünk, Gázából gránáteső zúdul a „lángoktól ölelt országra”. Amit Izraeltől tanulni kellene – és erre biztató ígéreteket is hallottunk –, a kultúra, a gazdaság, a startupok fejlesztése. S mivel ezt emberek csinálják, az egészségügyé. Ha itthon a Soros-kampány pénzei és energiája az egészségügybe csatornázódott volna, sokkal jobb pozíciót is lehetne vele elérni a világban. Ha minden emberi energia Magyarországon a magyar ügyért mobilizálódhatna. Most, hogy idősebb vagyok, találkozom a magyar egészségüggyel is: a helyzet katasztrofális. Ha Orbán rendbe tenné az egészségügyet, még a fiát is megkoronázhatná, annyira jó néven venné ezt tőle mindenki.

A Magyar Nemzetről is ír a könyvében. Azt írta, hogy a G-nap után „többen szóltak, hogy már lehet írni bele”. Ezek szerint mégis csak volt egy liberális bojkott, amihez ön is tartotta magát?

Engem mélységesen nem érdekel a bojkotthirdetők terrorja. Ez a szamizdat-szabadság előnye. Azt is leírom, hogy egyszer publikáltam a jobboldali korszakában – ami távol állt tőlem – mintegy protestként, mert egyetlen szoclib lap sem hozta le 2000-ben, a borzalmas intifáda kitörése idején a helyszíni tudósításaimat, nevezetesen, hogy az egy roppant terror-mozgalom. Egyébként a Magyar Nemzetet nem, inkább a Magyar Hírlapot olvastam.

A Magyar Nemzetet nem, de a Magyar Hírlapot, ahová Bayer Zsolt írt, igen? Valószínűleg egyedül volt ezzel zsidó körökben.

A Magyar Hírlap kultúra rovata jelenleg a legjobb, de akkor is az volt, amikor még élt a Népszabadság. Én Bayer miatt kezdtem olvasni a lapot. Kíváncsi voltam zsidóként, mit írnak a zsidókról. Az antiszemita cikkek kommentjeit is olvasom rendszeresen – lehet, ez egykori szociográfusi, riporteri érdeklődésemnek köszönhető. Bayer érdekes színfolt, mint ahogy a pálpusztai sajt szaga is érdekes, úgymond elüt az átlagtól.

Bayer azóta Izraelt a migráció elleni egyik legnagyobb szövetségesnek nevezte.

A legkevésbé sem hat meg. Bayer egy stílus, és a stílus maga az ember. És ez igen távol áll tőlem – ahogy a pálpusztai szagával sem szeret az ember huzamosan együtt lenni.

Hogyan látja ma a zsidóság és a magyar konzervativizmus kapcsolatát?

Nem tudom, mi az a magyar konzervativizmus, a reformkor elejétől 1945-ig érteni vélem. Netanjahu biztosan nem konzervatív, hanem jobboldali – izraeli kategóriák szerint, ahol a jobb/bal felosztást az arabokkal való megegyezés eltérő víziói osztják fel. Izrael végveszélyben van, s ezért egy ilyen tehetséges és karizmatikus és sokszor vakmerő húzásokra kész vezetőre van szüksége. Valaha baloldaliak adták az ilyen embereket, mint Jicak Rabin vagy Simon Peresz – akivel kétszer is készítettem személyesen interjút, sőt kiadtam az Új Közel-Kelet című könyvét, a szoclib médiák visszautasító csendje kíséretében.

Orbán Viktor radikális liberálisan kezdte – így ismertem meg személyesen is, éppen ama Fűzfa-emlékmű felavatásán, ahova pártja, a Fidesz küldte. A kerítés felhúzása bátor lépés volt a részéről, amennyiben az őrjáratok tényleg nem tudták feltartóztatni az új népvándorlás áramlását. Erre való a kormány felhatalmazása, ezt nem kellett volna népszavazásokkal tovább ragozni. Viszont az új népvándorlás és az azt kiváltó új világelrendeződés ügyeit első fokon a kultúrának, nívós sajtónak kellene minden oldalról megvitatni. És a nem a választásokra, nem a hatalomra koncentráló, nívós parlamenti diskurzusnak. Ez minden magyar állampolgár egzisztenciális és kulturális érdeke. Erre nem látom az esélyt. És ezt szeretném aláhúzni: ezt végzetesnek tartom,  és érte egyik oldalt sem hibáztatom – ez persze már így is pontatlan, mintha a két oldal egyenlő súlyt képviselne. Hanem mind a kettőt. Ez a „nekünk Mohács kell”-kommunikáció képtelensége már többször katasztrófába, Pap Károly kifejezésével: „öngyilkosságba” sodorta a magyar nemzetet. Az viszont biztos, hogy végzetes volt, hogy a rendszerváltás elejétől a so called hivatalos zsidóság csak a szocialistákkal állt szóba. Lehet, hogy azért, mert a Kádár-rendszer nem volt antiszemita, mert a második embere és a második vonala egy jó része „nem zsidó zsidók”-ból került ki. (Ugye Gomulka Lengyelországából 1968-ban közel százezer zsidót üldöztek el.) Viszont a jobboldalhoz kötődik a Horthy név, s vele a gyilkos emlékek. Ma meg a sorosozás. Már csak ezért sem lett volna az utóbbi tanácsos. Mindezt feldolgozni: „ez a mi dolgunk és nem is kevés”.

Mintha csak a Soros-dimenziót látná, pedig idehaza más is része a zsidó élménynek. Például hogy a közösség biztonságban van, nincs terror.

Igen, de egy írónak sokkal szélesebb és mélyebb szempontjai is vannak.

Mint hogy nem robbantják fel?

Például.

***

Kőbányai János: Vonzások és (szín)választások a Magyarországon-villamoson. Egy új korszak delelőjén (Múlt és Jövő, 2018)

Ezek az írások spontán törtek fel a 2018-as választások körül, s előbb egy napilap hasábjain, majd az újság publikációs megkötéseitől felszabadulva ebben a könyvben találták meg a helyüket – kiegészülve a most végérvényesen elkezdődött, de 2010-re visszadatálódott korszak vajúdását követő néhány mozzanattal és reflexióval.

A szerző a magunk mögött hagyott harminc évet, a rendszerváltás éppen lezárult korát próbálja követni és megérteni. Kiemelni és láttatni a folyamatot, amely a szemünk előtt – ezért nehezen láthatóan – homogenizálódott egy korszakká, hogy egy hosszú – szintén korszaknyi – elrendeződés után, új hős/apa figura arcéle mögül mutassa fel magát.

A szerző riporteri, szociográfusi, sőt rockzene-kritikusi múltját és történészi jelenét mozgósította, hogy a még teljesen el nem tűnt idő nyomában járva ellopja a leülepedés történelmi távolságát, s olyan képet rajzoljon föl, ahogyan száz év múlva értékelik a magyar történelem 21. század eleji társadalomtörténetét – nyomatékos hangsúllyal az „új népvándorlás korára” adott válaszaival.