A tét: nincs túlhangsúlyozva a bevándorlás

„Sokaknak úgy tűnik, hogy a magyar kormány túldimenzionálja a migránskérdést, s azt akarja elhitetni, mintha a napjainkban kibontakozó népvándorlásra adott válaszon múlna Európa, s ezen belül a magyarság jövője. Ezzel szemben azt hiszem, nincs itt semmi túlhangsúlyozva. Itt valóban sorskérdésről van szó, s messze nem csak afféle múlékony kampányfogásról. A folyamatot kitűnően leírja Chantal Delsol, aki képes érzékelni a mai Európát feszítő világnézeti képletek küzdelmét, amely a migránsválság kapcsán ma újult erőre kap. S a probléma egy keresztyén-konzervatív nézőpontból nem is pusztán a népvándorlás önmagában vett jelensége, hanem leginkább az, hogy az Európát ma uraló liberális ideológia nem is alkalmas arra, hogy érzékelje a migrációban rejlő valóságos kulturális fenyegetést, minek következtében nem is lát benne sorskérdést. Ezért tűnik olyan magától értetődőnek az európai elit számára, hogy a feladat nem más, mint az állandósuló népvándorlásra való ideologikus felkészítés. Ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a népvándorlás soha nem látott erővel mégis a felszínre hozta a már korábban is létező, ám többnyire a szőnyeg alá söpört európai identitásproblémákat. Más szavakkal, ahogyan ma az uralkodó európai balliberális ideológia válaszol a migráció kihívására, szerves folytatása a második világháború utáni Európát meghatározó világképnek. Az a kulturális küzdelem, ami ma a migráció kapcsán kibontakozik, semmi más, mint egy lezártnak tűnő, de valójában soha le nem zárt vitának az újraéledése. A vita egész egyszerűen Európa szellemi alapjairól szól. Ez a tét.

Ha ugyanis magyarázatot akarunk találni arra, hogy vajon miért gondolja azt az európai elit, hogy a beláthatatlan számú, más kulturális hátterű, ellenőrizetlen csoportok illegális beáramlása Európába nem jelent veszélyt, akkor okkal feltételezhető, hogy ez azért van így, mert a migráció várható kulturális hatása pontosan beleillik a második világháború után Európában uralomra jutott világképbe. Eszem ágában sincs összeesküvés elméletet gyártani, ám igenis racionálisan és tényszerűen megalapozható az a feltételezés, hogy a migráció ilyen szintű támogatása, sőt ösztönzése nem más, mint a liberális kulturális hegemónia további megerősítésének újabb, ezúttal brutális erejű eszköze. A cél pedig nem más, mint ami mindig is volt, már a Frankfurti Iskolától kezdve: Európa klasszikus szellemi alapjainak, s ezzel kulturális karakterének teljes felszámolása.

Úgy tűnt, hogy ez sokáig működött, és az úgynevezett haladás tetszetős leple mögé bújtatott felszámolási kísérlet megállíthatatlanul nyomul előre a bámulatos módon megszervezett tudatipar vezényletével.

Ám mégis, napjainkban, épp a migráció hatására válik újra és egyre erőteljesebben nyilvánvalóvá, hogy a megszilárdultnak tűnő liberális konszenzus egyáltalán nem állt stabil lábakon, s újra fel kell tenni a kérdést Európa szellemi alapjairól. Innen nézve a migráció értelmezése pontosan kijelöli az alapvető világnézeti pozíciókat, amelyeket gyakorlatilag egyetlen szempont határoz meg: az európai kulturális örökséghez való viszony. Más szavakkal, az a kérdés, hogy az európai civilizáció folytatható-e, avagy igaza van a liberális narratívának, mely szerint az évezredes szellemi alapokra immár nem lehet tovább építkezni?”