Mi és a másik – egy másfajta konszenzus alapjai

Politikatudományi közhely, hogy a politikát egyszerre két dolog formálja: a konfliktus és a konszenzus. Ez szép, mondhatni bájos összesűrítése a lényegnek, s nem is lenne semmi baj, ha unos-untalan nem feledkeznénk el róla. Mégpedig kétfajta feledéssel találkozunk. Az egyik feledés, amikor „elfelejtjük” a konszenzus-elemet, s csak a konfliktusra figyelünk. A másik, amikor „elfelejtjük”, hogy a konszenzus valójában micsoda.

Beszéljünk most csak erről a második „felejtésről”.

Addig sok embertársunk eljut, hogy a politikában szükség van konszenzusra. Ám van egy olyan benyomásunk, hogy

Nevezzük ezt egyszerűen „szeressük egymást gyerekek” effektusnak. Ez tehát olyasfajta felfogás, hogy a kormányzók voltaképp ne kormányozzanak, hanem valamilyen ködös („albionos”) alapon egyezzenek meg ellenzékükkel és kvázi közösen kormányozzanak.

Nem állíthatjuk persze, hogy ez a sokak által vallott felfogás ne épülne valós alapokra. Nagyjából a világ a felé halad, hogy mindenki kormányoz és valójában senki. A kormányzás, mint olyan esett át – nem is ráncfelvarráson, hanem – egy grandiózus változáson, aminek lényege, hogy amennyire csak lehetséges, pároljuk ki belőle a hatalmi momentumot, és maradjon meg belőle valami elasztikus izé. Ezt szokás persze megnevezni is – a governance fejezi ki ennek az „osztott”, sokak által művelt – azaz bizonyosan nem csak a kormányzat által művelt – kormányzásnak a lényegét.

A lelkes amatőrtől a mindenkori dühös ellenzékiig megszámlálhatatlan ember híve tehát a kormányzás e kormányzásnélküli formájának, azaz: a konszenzusnak. Csakhogy erre mondhatjuk, hogy ez félreértése a konszenzusnak. Nagyon egyszerű okból. Megegyezni ugyanis csak egymással vitatkozó dolgokról lehet. Ha van egy kanonizált felfogás – például a kormányzásról -, arról nem lehet, mert nincs kik között megegyezni.

De mondhatunk másik példát is. Mondjuk arról, hogy a liberalizmus az egyetlen lehetséges, világboldogító eszme, és hogy ebben kellene megegyezni. Csakhogy itt megint az a gond, hogy mi van azokkal, akik ezt nem feltétlen így gondolják. Kikiáltjuk őket a liberális demokrácia ellenségeinek? Vagy minimum populistának? Vagy…Vagy egy más stratégián gondolkodunk el.

Ez a más stratégia visszatér a politika két alkotóeleméhez: a konfliktushoz és a konszenzushoz. És – meglepő módon – nem a konfliktus értelmezésében kíván reformot, hanem a konszenzus fogalmát igyekszik új értelmezéssel feltölteni. Azt mondja ugyanis, hogy megegyezni csak azok között lehet, akiknek eltérő álláspontjaik vannak. Nem várja el tehát senkitől, hogy feladja az álláspontját, hanem épp ellenkezőleg: azt kéri, hogy mindenki képviselje azt. Voltaképp be akarja kalkulálni a másik felet, azaz: a saját pozíció kialakításába belekalkulálja a másikat.

Ahogy – papíron – a liberális demokráciával lenne. Mert ebben a szókapcsolatban a két fogalom nem feloldódik egymásban, hanem együtt létezik. Ha bármelyik uralmi helyzetbe akar kerülni, és lerúgja magáról párját, akkor lehetetlen lesz akár a liberalizmus, akár a demokrácia mentén konszenzusra jutni. Merthogy ilyen esetben az egyik akarja kijelölni a másik számára, hogy a világról mit gondoljon. Ami nem csak káros, hanem a másik felet voltaképp nem is veszi igazán komolyan.

Márpedig a valódi konszenzus csak arra épülhet, hogy a másik véleményét nem csak bekalkulálom (a bekalkulálás lehet egyben azonnali elutasítás is), hanem a magaméhoz rangban illeszkedőnek tekintem.

Ha ugyanis nem ezt tesszük, akkor – akár akaratlanul – a polarizációt mélyítjük. S voltaképp most mindegyik oldalról ez történik. Holott annak kellene történnie, hogy megállunk, és megkérdezzük: te, barátom, miképpen látod a világot? Látom, nem úgy, mint én. Nincs semmi baj, ugyanis épp a demokrácia lényegét éljük meg, különbözőségünket.

Innét már ideológiák, intézmények, mechanizmusok, eljárások következnének annak kigondolására, hogyan lehetne a demokratikus vitát valóban visszahelyezni az őt megillető szintre. Ha nem ezt tesszük, irreális képzeteink lesznek a konszenzusról, a konfliktusról meg azt hisszük, folyton csak az egyik fél gerjeszti.