Egyenlőség a nemek között

„Antoni Ritával szemben én sokkal inkább a nők és férfiak közötti egyenlőség irányában keresném a megoldást, ugyanis szerintem ő nem ezt teszi.

Mert hiszen miben is látja annak a problémának a megoldását, hogy a patriarchális nevelés által elgyávított és hallgataggá tett lányok, hölgyek nem merik kimondani, hogy a válaszuk nem, belesodródnak a szexbe, miközben a pokolba kívánták volna azt, így mégiscsak egyfajta „soft” erőszakot szenvednek el? Abban – miként idéztem őt –, hogy „a férfiak igyekeznek a gyakorlatban odafigyelni a nőkre”. Vagyis a férfi a közeledés és próbálkozás grádicsai során figyelje a nő reakcióit, vegye észre, ha kissé zárt a lány, ha nem mosolyog, ha feszült, ha lefagy, ha gépies vagy ha kifejezéstelen az arca.

Ez szép – mondhatnánk. De meg kell kérdeznem: biztos, hogy a témával kapcsolatban minden felelősséget a férfira kell hárítanunk? Biztos, hogy azzal tesszük a legjobbat az egyenlőség érdekében, ha már megint a férfiakra bízzuk, hogy oldják meg a helyzetet? Biztos, hogy az a jó, ha azt mondjuk, a férfi az élet minden pillanatában legyen következetes, és akkor megoldódik a nő-férfi viszony minden problémája? Szóval biztos, hogy a férfinak kell mindent megoldania? És akkor mi van a nővel? Ő mit csinál? Ő mit tesz a kalapba? Neki nem kell tanulnia, változnia, csak a férfinak kell változnia, miközben állítólag mind a két nem a patriarchális nevelésben nőtt fel? A nők felmenthetők a patriarchátus miatt, a férfiak már nem? Ez lenne az egyenjogúság? Vagy egyenlőség?

Nem veszi észre a szerző, hogy ezzel a javaslatával valójában totálisan fenntartja a férfiak felsőbbrendűségét? Nem veszi észre, hogy a probléma megoldásában nem ad feladatot a nőknek, csak a férfiaknak? Nem kellene inkább azon elgondolkodniuk a feminista szervezetek aktivistáinak, vezetőinek, hogy programokat szervezzenek a nők ilyen irányú tanítására? Vagyis annak megtanítására, hogy egy nő miként fejezze ki magát, hogyan bízzon önmagában, hogyan foglalja szavakba, mit is akar, és hogy ne féljen a férfiaktól, mert azok nem is olyan félelmetesek, mint azt gondolná?

Nem kellene inkább ilyen módon megközelíteni a témát, ami sokkal közelebb vinne bennünket a kölcsönös és egyenrangú, egyenlőségre épülő megoldások felé? De nem folytatom a kérdéseket, helyette inkább egy javaslattal élnék. A helyzet a következő: a metoo-mozgalom részben indokolt lehet, de az biztos, hogy ennek túlkapásai és gyakran latens férfiellenessége miatt is a férfiak egyre inkább elbizonytalanodnak. Ezek után állandóan felteszik maguknak a kérdést: meddig mehetek el? Előreengedhetem a hölgyet? Rámosolyoghatok? Milyen szavakat használhatok? Vagy inkább hagyjam az egészet?

Ezért azt javaslom, hogy legyen valódi egyenlőség a két nem között mindenben, a szexuális közeledés kérdésében is. Ehhez az kell itt és most, a XXI. század elején, hogy a nők vállalják fel és fogalmazzák meg, mit akarnak. Igen, a férfiaknak, és igen, forró vagy forrósodó helyzetekben. Szavakban. Bátran. Szépen. Kedvesen. Mint amilyenek a nők. És akkor nem lesz félreértés. Segítsenek nekünk.

Ez bizony jót tenne.”