A jóléti pszichológia veszélyei

2017. november 11. 16:54

A jólétbe való belekényelmesedés is okozhat mentális problémákat, például az elpuhulást. Mentális problémákat ne politikai-kormányzati-anyagi programokkal akarjunk megoldani.

2017. november 11. 16:54
Szilvay Gergely
Mandiner

„A magukat kritikai pszichológusnak vallók körében sem egységes, mitől kritikai a kritikai pszichológia” – írja a kritikai pszichológiát kritizáló, korábbi cikkemre írt  minapi reakciójában Vida Katalin és Máriási Dóra. 

Nincs könnyebb módja bármilyen kritikus hozzászólás hatástalanításának, mint széttárt karral azt mondani, hogy nincs célpont, mert a célpont sokféle, irányzatok és iskolák vannak, ön melyikre gondolt? Mivel lőjünk akkor, söréttel? 

Eközben a szerzők elismerik, hogy a kiinduló ideológia mégiscsak egységes a kritikai pszichológia számára. És nyilván nem hiába jelentette meg Fox és Prilleltensky azt a Kritikai pszichológia című kötetet, amiben „meglehetősen tág definíciót nyújtanak a kritikai pszichológiára”. Ami ezek szerint mégis létezik, és különböző irányzatait csak összeköti valamiféle közösség, ha van rájuk egy kifejezés, meg egy könyv. Mégiscsak van egység a sokszínűségben. 

 

Olvassa el ezt is: Teljesen eltévedt a kritikai pszichológia

 

A kritikai pszichológia sokszínűsége bizonyára dicséretes, de mégiscsak fején találták a szöget vitapartnereim, amikor megfogalmazták, hogy vállalhatatlannak tartom annak baloldali elméleti keretét és politikai törekvéseit. Súlyos fenntartásaim vannak a kritikai elméletek felé, legyenek marxisták (ortodoxok vagy disszenterek), posztmodernek (azon belül is akármik, strukturalisták, posztstrukturalisták, dekonstrukciósok, stb.). 

Kritikai értelmiség

Társadalomkritika mindig is létezett, amióta létezik szisztematikus, reflektált emberi gondolkodás. Azonban a „kritikai elméletek” szerintem súlyosan problémásak. Nyilván azért, mert kiindulópontjuk pont ellentétes az én világlátásommal. Ezen a ponton kiengesztelhetetlen az ellentét.

Pont az a problémám a kritikai elméletek összességével, ami a bajom Michel Foucault-val. Ha jól értem, a kritikai elméletek szerint a burzsoá uralom a társadalom szöveteibe ivódott, és mivel a burzsoá uralom nem jó, ezért legitim ellene minden lázadás. A kritikai értelmiségi önképe szerint ezzel áll szemben, mint a hatalom boncnoka és a felszabadítás papja. Mindebből lesz a tagadás kultúrája, ahogy Scruton nevezi, ami a leleplezést és feltételezett hátsó szándékok kiderítését tartja fő feladatának.

 

Olvassa el ezt is: Bolondok, csalók, lázadók − a baloldal Scruton szerint

 

Nem értem továbbra sem, mitől lenne a mai pszichológiai főáram „rendszerigazoló”: a pszichológia vagy inkább a pszichiátria inkább a Szovjetunióban volt egyértelműen rendszerigazoló, amikor elmegyógyintézetbe dugták a politikai-ideológiai ellenfeleket. Itt érdemes kitérnem arra a felvetésre, miszerint „nehezen összeegyeztethetőnek tűnnek Szilvay azon feltételezései, hogy egyszerre követjük az ‘50-es évek kommunista kiáltványainak logikáját és a nyugat-európai, amerikai marxista-posztmodern előfeltevéseket, mivel ezek nem vehetőek egy kalap alá.”

Én nem állítottam, hogy a szerzők, vagy akár a hazai kritikai pszichológusok közössége egyszerre követne két ilyen irányzatot. Nyilván egy-két futóbolondon kívül nincs senki ma hazánkban, aki bármilyen módon pozitívnak tartaná az ötvenes évek kommunizmusát. Én annyit állítottam, hogy a kapitalizmus-kritika fordulatai erősen az ötvenes évekre emlékeztet. Ennyit és nem többet. Azt viszont nem magyarázza be nekem senkit, hogy a marxizmus különböző irányzatai közt nincs rokonság. Vida Katalin és Máriási Dóra a kereszténységre apellálva a felszabadítás teológiájának megközelítéseit is figyelmembe ajánlják. Hasztalan, mivel nem igazán kedvelem a felszabteolt (ettől függetlenül Ignació Martín-Barónak bizonyára áldásos volt a tevékenysége). 

Kapitalizmus, neoliberalizmus

Az egyik legfőbb tudományos divat manapság az, hogy esszencializmussal vádolják a kritikai elméletek művelői tudatlan ellenfelüket. Nemrég olvastam két kötetecskét a multikulturalizmusról és a rasszizmusról, mindkettőt egy bizonyos Ali Rattansi tollából. Rutinszerűen vádol meg benne mindenkit, akit ér a kultúrák esszencialista szemléletével, ami alatt azt érti, hogy túlságosan homogénnak látják a kultúrákat és nemzeteket azok védelmezői (de akár még a multikulti korai propagálói is).

Nos, szerintem a kritikai elméletek hívei túlságosan esszencialista módon közelítenek a kapitalizmushoz, neoliberalizmushoz és jóléti államhoz. Egy neoliberalizmusról szóló bevezető szerint nem ugyanúgy volt „neoliberális” Reagan, ahogy Thatcher, nem is beszélve Tony Blair és Bill Clinton balosabb neoliberalizmusáról. A kapitalizmus pedig úgyszintén társadalmi valóságokba, etikai keretrendszerekbe ágyazódik be. Úgy is el lehet fogadni a kapitalizmust, hogy nem osztjuk a felvilágosodás és a liberalizmus antropológiai-filozófiai álláspontját.

Jóléti állam és mentálhigiéné

Ugyanez mondható el a jóléti államról, ami nem a kapitalizmus ellentéte (hacsaknem kapitalizmus alatt kizárólag a hayeki szabadpiaci kapitalizmust tekintjük, amelynek képviselői nem tartották eléggé kapitalistának Reagant), hanem a kapitalista társadalmak összetevője, ami részint az agrárius és feudális társadalom felbomlásával beköszöntött instabilitást (lásd: kreatív rombolás) hivatott csökkenteni. Ilyen szempontból a jóléti állam egy pragmatikus valami, amit mindenféle ideológiai pozícióból lehet bírálni és védeni is. 

Jóléti államból is létezik sokféle, Gosta Esping-Andersen háromféle típust különít el: a skandináv szociáldemokrata jóléti államokat, a kontinentális Európa konzervatív jóléti államait és az angolszász világ liberális jóléti államait. A különbségek részben az újraelosztás nagyságában ragadhatóak meg, részben abban, hogy mire irányul, mit támogat és mit nem, részben pedig abban, hogy mennyire von be magántőkét és mennyire hagy feladatokat a helyi szinten. Részletezni most nem fogom mindezt. 

David Garland ugyancsak háromféle kritikát foglal össze a jóléti állammal kapcsolatban: a szabadpiaci liberálisok a szabadság filozófiája, a piaci mechanizmusok ünneplése és az államhatalom kritikája felől közelítenek; a konzervatívok a család, a közösség és a jótékonykodás erodálását látják a jóléti államban; a szocialisták viszont nem találják elég egyenlősítőnek, és fundamentálisabb változásra törekednének (eszerint a jóléti állam nem a kapitalizmus ellentéte, hanem annak fenntartója). 

Konzervatív-realista szempontból a jóléti állam előnye az ember biztonságigényének kielégítése, és hátránya az individualizáció, atomizálódás szolgálata. (Az egyenlősítés nyilvánvalóan nem érdekli a konzervatívokat, vagy ha igen, akkor aggódnak miatta.) Nem vagyok eleve a jóléti államok ellen, a svéd verzió azonban meglehetősen problémás. A jóléti állam elősegíti a tanult tehetetlenséget, jellemzője gyakran a potyautas-effektus. A baloldaliak azt nem szokták érteni, miért gondolják a konzervatívok, hogy a jóléti állam a közösségiség ellen hat, mikor baloldali szempontból épp a közösségiséget segíti elő. A jólétiállam-párti Garland következtetése szerint a svéd modell a „kollektív gondoskodás magas szintjét kombinálja az erősen individualista értékekkel és életstílus” támogatásával. Nos, ki szereti, ha szerinte erkölcstelen életmódokat támogatnak az adóforintjaiból? Ilyen szolidaritásra nincs szükségünk.

Az amerikai jóléti állam is jó példa lehet: mint a Kommentár egyik idei számában olvasható, az olyan jóléti programok, mint a Great Society és a War on Poverty, növelte a csonka családok számát és rontott a feketék helyzetén. A jóléti állam könnyen immorális függőségi viszonyokat teremt, felelőtlen életstílusokat követhetünk az adófizetők pénzén. Igaza van Elliot Kaufmannak és David Frenchnek: kormányzati beavatkozással nem lehet lelkeket megmenteni. 

Nem ellenzem az ingyenes oktatást, egészségügyet, a szegények megsegítését, nem beszélve a családok megsegítéséről és hasonlókról. Az anyagi biztonság bizonyára mentális jólétünkhöz is hozzájárulhat. 

A materialista szemlélet veszélye

De az a materialista szemlélet igencsak redukcionista és veszélyes, ami sugárzik vitapartnereim szövegéből, és ami az emberek mentális problémáin anyagiakkal kell segíteni. A jólétbe való belekényelmesedés is okozhat mentális problémákat, például az elpuhulást. Lehet jó dolog a jóléti állam, de hogy mentális problémákat elsősorban politikai-kormányzati-anyagi programokkal akarjunk megoldani, az szerintem a probléma fokozása, nem pedig a megoldása. Természetesen érthető, hogy egy pszichológus elsősorban a mentális problémákra koncentrál, de azért én nem rendelnék mindent ennek alá. Az pedig a melegházasság ellen szóló könyvemből is kiderül, hogy kutatásokat mindenki tud a saját igazának bizonyítására idézgetni, könnyen kialakul a kutatók háborúja, ami nem megoldja, csak eszkalálja a vitákat. 

Hadd nyissak egy pillanatra apokaliptikus távlatokat: Szolovjov az örök világbékét és jólétet, „az egész emberiség alapvető egyenlőségét, mégpedig a jóllakottság egyenlőségét” az Antikrisztus ígéretének tartja. 

Nem tudom, a kritikai pszichológusok praktizálnak-e. De amikor egy konkrét személy kerül eléjük, akkor azon a konkrét személyen kell segíteni, rendszer, kapitalizmus és struktúrák ide vagy oda. És – gondolom – az nem épp praktikus segítség, ha azt ajánlják neki, hogy döntse meg a társadalmi berendezkedést. Még csak nem is egy politikai rendszert, hanem egy komplett társadalmi berendezkedést. De a diszkurzív terápia bizonyára erre is választ ad.

 

Összesen 69 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
billwilson
2017. november 12. 12:40
szilvay megint húsbavágó problémákkal foglalkozik :)))
mnemonic
2017. november 12. 09:40
A mentális problémák kialakulásában közrejátszhatnak "környezeti" tényezők. Ugyanakkor "mentális betegnek" azokat nevezzük, akik ezekre a tényezőkre túl érzékenyen reagálnak. Ez az érzékenység lehet az "igazságérzet sérülése". Miért dolgozom annyit, mint a nyugat-európaiak és miért kapok érte harmadannyi bért. Az igazságérzet sérülése lehet önző és önzetlen szempontú - mások "kizsákmányolása" felett érzett felháborodás, vagy a saját elnyomottságom kapcsán érzett tehetetlenség. Ha ezek a dolgok nincsenek kimondva kialakulhatnak mentális problémák, pl. önértékelési problémák, saját kompetenciánk határainak fel nem ismerése. Én vagyok-e a hibás, vagy a környezetem. Nem kell a "rendszert" forradalommal megdönteni, de igenis tudatosíthatjuk, hogy bizonyos élethelyzetekben kialakulása nem a mi bűnünk, nem mi tehetünk róla, hanem egy véletlenszerű történelmi helyzet.
balbako_
2017. november 12. 09:26
Amint a társadalom eléri a jólét azon fokát, hogy különösebb erőfeszítés nélkül eljut a kor színvonalának megfelelő javakhoz akkor beáll a dekadencia. A dolgok betegessé fajulnak ez történt a görögöknél, Egyiptomban, Római birodalomban, Bizánci birodalomban és sorolhatnám. A perverz ösztönök szabad kiélése, az igaz értékek helyett a hamis, talmi, bóvli előtérbe kerülése. A dekadencia természetesen önpusztító is, hisz azért beteges. Az egészséges gyökerek megtagadása, az ego túlhangsúlyozása és a szexuális aberráció a jellemzője és a hozzá gyártott ideológia a carpe diem.
Zokni
2017. november 12. 00:43
"...Azonban a „kritikai elméletek” szerintem súlyosan problémásak. Nyilván azért, mert kiindulópontjuk pont ellentétes az én világlátásommal..." - írja a végén, ameddig elolvastam - mivel, gondolom, az a pont a "mindenben kételkedni kell"... MINDENBEN! Ha van olyan, amiben nem, akkor azt nem kell vizsgálat tárgyává tenni, viszont akkor a kétséget CSAK a HIT oszlatja el. De akkor meg mit akar? Hittel nem szabad, nem lehet és nem is illik vitázni. Viszont akkor a hittel felvértezett sem GYŐZHET MEG senkit. Ismételgetheti: egy az Isten, vagy Allah Akbar, vagy Hare Krishna, hare Rama... stb. Ettől még olyan lehet a pszichológia, amilyen lesz.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!