Kinek járjanak segélyek? Kritikai Alapozó

"(...)a másik példa kortársunk, John Rawls amerikai filozófus. Ô ma nagyon divatos, és azon nyolcszáz-egynéhány oldalas szupermûvek egyikének szerzôje, melyek alapján gyakran túlbecsülik az alkotót. Rawlsot úgy ünneplik, mint olyasvalakit, aki behatolt labirintusunk legmélyébe, és a Minótaurosz levágott fejével tért vissza. Nos, vajon hogy oldotta meg a rejtvényt, milyen megoldást talált a liberalizmus-kapitalizmus-demokrácia triász ellentmondásaira? A civil társadalom által meghatározott és fenntartott légkörben természetesen szóba sem kerül a dolgok gyökerének kutatása, a feladat inkább annak megindoklása, miért a status quo az egyedül érvényes és elfogadható mostantól mindörökké. Sartre legalább beismerte feladatának lehetetlenségét; Rawls hegyet épít, mely egeret szül. A tétel, melyre filozófiája épül, így hangzik: Az igazságosság (ez fô mûvének címe) az állampolgárok tökéletes esélyegyenlôségében áll; ahhoz, hogy elfogadtassuk az állampolgárok tömegével ezt a végsô soron az egyenlôtlenségen alapuló, tehát kevéssé demokratikus helyzetet, el kell ôket látni a kiteljesedéshez vezetô életmód garanciáival, a demokratikus jogokkal, oktatással és kultúrával. Ez hát a Rawls kínálta megoldási kulcs. A gazdaság marad -- a maga konkurenciára épülô metódusával -- a társadalom motorja, és azután elegendô, ha a reklám és a kondicionálás segítségével létrehozzuk a boldogságot, a középszerû boldogságot. A lényeg az, és ez nem valami eredeti gondolat, hanem az amerikai formula leképezése az amerikai fogadkozással együtt, hogy a kritikai szellem nem fog más tételeket és állásfoglalásokat gyártani, és senki nem fog eltérni ettôl az életmódtól. A nyugati értelmiség nem feltétlenül ért egyet Rawlsszal, de azon a gondolkodási kereten belül, melyet az uralkodó liberális ortodoxia szabott meg, nincs más lehetséges megoldás. Ennek az értelmiségnek minden tagja fél az ismeretlentôl, ámde a közelmúlt alapján fel tudja mérni a jövôt és az általa nyújtott alternatívákat. Miután az összes alternatívát elvetették, az eredmény az, hogy kényelmesebb fenntartani a jelenlegi állapotot megszerzett pozícióival együtt. Némelyek tisztában vannak ugyan a liberalizmus folytatódásának veszélyességével, de nem akarják elsôként megkongatni a vészharangot. A fent említett értelmiség következésképp a nem hivatalos, az ortodoxián kívül álló átalakulások ellenzékévé szervezôdik. Tagjai ily módon dupla presztízst élveznek: támogatják a liberális status quót, mely szinekúrát, pénzt és tekintélyt biztosít számukra, és közben azt a látszatot keltik, hogy harcolnak ugyanezen ortodoxia ellen tartalmatlan, de divatos fogalmak nevében. És ez biztosítja számukra, hogy eredeti és bátor újítókként tiszteljék ôket, mint John Rawlsot. Az eredmény olyan tanulság, melynek fel kellene vidítania a politológusok szívét: a rezsim és az ellenzék közti szakadatlan harcban gyakran az utóbbi birtokolja a valódi hatalmat, a befolyásolási és a döntési hatalmat. Ez a hatalom természetesen nem azokat a fegyvereket alkalmazza, melyek fölött az állam rendelkezik: igazságszolgáltatás, adók, rendôrség, segédintézmények -- neki más fegyverei vannak: a média, az érdekcsoportok, a gondolkodó társaságok. A politika mûvészete a sokalakú közösségi egész egyensúlyának fenntartása. Eljön majd a nap, amikor a dolgok mai állapota a civil társadalom hátrányára fog megváltozni. Csak akkor lesznek igazolva az állami befolyás korlátozására irányuló erôfeszítések. És addig? A politológia -- és a jövô -- feladata tökéletesen világos: az alapító intézmények rehabilitálásával rehabilitálva lesznek azok az emberi törekvések is, melyeket a liberális ideológia nem engedett érvényesülni. Ennek a lehetôségnek ragyogó illusztrációja a nép állásfoglalása a kommunizmus alól felszabadult országokban. A kommunizmus és a nyugati liberalizmus közti választás, úgy tûnik, ez: sem az egyik, sem a másik; a skála kiszélesedik, és szerephez juthat az egyház, a hadsereg, a sajtó, a szakszervezetek, a vállalkozások, a korporációk, az iskola, az állam. Elsô látásra ezek egy olyan szabadság választásai, mely nem tudja, mit akar magával kezdeni, azaz a politikai öntudatlanság opciói. Közelebbrôl megnézve az ember konstatálja, hogy lehetôség nyílik új konfigurációk létrehozására, de mindenekelôtt a kijelölt útról való letérésre, melyet a politikai pártok, a túlzásba vitt ökonomizmus, a dogmává vált laicitás jellemeznek. A fantáziaszegények és a begyepesedett agyúak a ,,reakció''-t fogják benne látni; a többiek szíve nagyot fog dobbanni az elôttük álló jövô gondolatára." (Molnár Tamás: Liberális hegemónia )

Nem kellene senkinek ingyen adni semmit.Pályázati pénzt sem,segélyt sem.

Szerintem azokat az embereket kell segélyezni, akik pl. a pályaudvarokon koldulnak drogra. Általában munkában megfáradt huszonévesek, akiknek az a munkájuk, hogy koldulnak. Tőlem, az ősz hajútól kérik a mindennapi betevőre valót. Vagy azokat a negyveneseket, akik a forgalmas tereken zaklatják erőszakosan az embereket. Ma már nem lehet egy térre leülni beszélgetni a barátnőmmel, mert egy percen belül ott vannak a zaklató hiénák. Elfáradtam a szociális újraelosztás kérdésétől. Ma már annyira be vagyok pöccenve a sok ingyenélő hiéna miatt, hogy legszívesebben senkinek nem adnék semmiféle segélyt. És igen, le mertem írni...

szegény srác :( nagyon kell neki a mások magántulajdona. talán ha szépen kérné?