A neoliberális utópia zsákutcájáról

2017. július 13. 16:23

A neoliberális utópia következményei ma is ott kísértenek korunk politikai jelszavaiban, többek között a Wilkommenskulturban és a multikulturalizmusban. A mai utópiahívők fegyvere egyszerű: a hangoskodó tömegpszichózis hatására senki sem szeretne nyilvánosan korszerűtlennek mutatkozni.

2017. július 13. 16:23
Gágyor Péter
Mandiner

-Hé Gazsi, csuklik a ló.
-Aggyá neki vizet!
-Nem úgy! Össze!”

(egy komment a Mandinerről)

 

Félreértjük a mindennapi valóságot. Ez meghatározza a korunkat. Mint a huszadik század végén a sokat emlegetett hiánydramaturgia, melytől az idézett poén is működik. Sőt, maguk a tévedések mozgatják világunkat, amennyiben képzelt távlatokról, projektekről, tervezetekről beszélünk, még ha pontos, közérthető megfogalmazásában is. Ez a jelenség lehet a nagy, sorsformáló kisiklása a történelmünknek.

Hányszor voltunk már áldozatai e félreértéseknek, a félremagyarázások kuszaságának, az őszintén gondolt utópiáknak, melyek bizony máig zavarokat keltenek a párbeszédeinkben, a médiában és társadalomtudományos értekezéseinkben. A politológusok vitáiról ebben a viszonylatban inkább szó se essék. És ezen a groteszk helyzeten nem változtatnak a szent, világmegváltó és látszólag jó indulatú (ál)eszmék. Nem váltanak meg semmit a jelenünk következményeiben. Nem tehették ezt meg a múltban sem, és a jövőben sem képesek ezt megtenni.

Az álmatag magányban gyönyörű és vonzó ideák születhetnek a félig megalapozott ismeretekből, az elme fél-tájékozottságára támaszkodva, amik ragyogó, kábító, kicsiszolt és behízelgő szépségükben csatába szállnak a valósággal. Gyakran véres, tragikus hosszú ütközeteket vívnak, és ennél is gyakrabban dölyfösködnek, meghirdetvén magukról az utolsó előtti győztes ütközetek mindent elsodró sikerét, az „igazságot” – majd térdig a vérben és romokban, a kaotikus pusztításban és pusztulásban elenyésznek. Ez az utópikus elvárásaink ismétlődő bosszúja.

„ Ágoston utolsó éveiben kimondja: a hatalmon lévőnek joga van elnyomni a nem hívőket (eretnek stb.), azokat erőszakkal a helyes útra terelni. Itt már fellép az utópizmus brutális oldala, mert csak olyan állam használhat vallásból fakadó erőszakot, amely a vallási intézmény jóváhagyásával lép fel a vallás (és állam?) ellenségeivel szemben” – írja Molnár Tamás.

Hyppo püspöke, Aurelius Augustinus, aki kalandos szellemi útkeresései nyomán végre rátalált a szeretet vallására, a kereszténységre, engesztelhetetlen harcot vívott korábbi hiteivel és olvasmányélményeivel. Aztán a kereszténységen belül is a tőle, saját rögeszméitől eltérő árnyalatokban, utópiákban saját identitásukat megfogalmazó „eretnek” szekták ellen fordult.

Ez volna a pőre utópizmus: íme, a saját hirdetőit is gúzsba köti.

Az utópiák sosem dajkamesék, a vonzó külcsín ellenére valóban nem a gyermekszobák képzelt „gemütlich” hangulataiban születnek. Elszánt rögeszmék keltik ki ezeket a valóságnak görcsösen hátat fordító rögeszméket. A történelmi, gépromboló ludditák, akik Nagy-Britanniában 1811 és 1816 között élték fénykorukat, a nosztalgikus naivitásuk folytán mára a história mesevilágába sorolódtak be, és mintha ártalmatlan emléké váltak volna. Vagy mégsem?

Az utópia jelen van a társadalmak gyakorlatában, napi zizegésében, párbeszédeiben, a napi politizálásban. Az utópiák kísértése alig feltűnő, lappangó nagy veszély a közeli és távoli jövőnkben.

Előbb-utóbb ugyanis mindig kilóg a lóláb, mint már annyiszor, amikor például a marxi elmélet  átkalapálta a hegeli „fejére állított dialektikát”, ahogy hatalma csúcsán a már idézett Ágoston folytatott utópikus, javító szándékú barkácsolást Platón és társai írásaival, köztük a platóni utópiával. Ez a módszer a születő utópiákban rendszeresen ismétlődik. Kortársunk, Žižek is könnyű kézzel merít Marxból és követőiből a világ újbóli megváltásának latolgatása közben. Agamben, de különösen Badiou már Lenin filozófiai teljesítményét nyugtázza alapértékként, sőt, még a sztálinizmust is (a szükséges rossz?) némi, különös megbocsátással szemléli.

Onnan könnyebb, mondaná erre Žižek titói tapasztalatokkal és a jugoszláviai amerikai rendcsináló háborúval a háta mögött, vagy Irak, Líbia, Afganisztán tanulságaival emlékeiben… Igen, a hátunk mögött és párhuzamosan Lacannal, az újra értelmezett Freuddal, Hegellel, Schellinggel, Heideggerrel, Schmittel és a többiekkel alátámasztva érveléseit. Semminek sincs vége, és nem csupán a történelem nem fejeződött be, az újraértelmezéseknek sincs vége. És Slavoj Žižek tétovázás nélkül nyeregbe pattan. Látszólag szembefordul Fukuyamával, aki a történelem végét ugyan nem az utópiák hirdetői, az óperzsa Mazdak követői nyomán álmodta meg, de Campanella Napállama mintha mégis rárímelne Fukuyama jóslatára, a boldog történelem végi liberális utópiájára.

A „neoliberális Napállam” következményei ma is ott kísértenek korunk politikai jelszavaiban, többek között a Wilkommenskulturban és a multikulturalizmusban.

Ez lehet az utópikus révedezés, a „nyílt társadalom” ideológiai fertőzésének alapja Európa vezető politikusai között. Nem működik a szellem immunrendszere? Évezredek utópikus kísérleteinek balsikerei és tragikus következményei dacára nem reagál az elutasító reflex, a „zsigeri kód, a közösség dns-e”(Lee Harris). Vagy a tájékozatlanság rejlene e jelenség mögött, a hiányzó kötelező olvasmányok miatti fél-tudás, félműveltség?

Asszurbanipal király uralkodása alatti (i. e. 669-626) ékírásos felirat hirdette: „Berakom a könyvtárba azt, ami a királynak kedves, amit nem szeret, azt eltávolítom”. Így működik sajnos az emberiség közös emlékezete is. Különösen így működik a döntéseket hozó politikusoké. Az utópiák tragikus következményeire határozottan és következetesen legföljebb egy nemzedék, ha még emlékszik s fordul el az újabb, szaporodó utópiák kezdeti, hízelgő kínálatától. Alig egy emberöltő múltán megváltozik a közhangulat, sőt az „új” utópikus eszmékkel szemben az esetlegesen gyanút fogó egyedek berzenkedését is azonnal letorkollja a magát általában sikeresen a többség jogaiba erőszakoló kisebbség. (Az utópiában sincs semmi új a Napállam napja alatt!) És teszi ezt feljogosítottan a tolerancia (megtűrés) félreértelmezése által. Hiszen a jelentéktelen létszámú (forradalmi) kisebbség jogaiért küzd és ezt a félreértelmezett toleranciát, illetve ennek el nem ismerését ellenfeleire billogként (intolerancia, diktatúra stb.) alkalmazva bővíti félénk szimpatizánsai körét az ellenvélemények örökös harsány leszólásával.

Természetesen ennek hatására az ellenvélemények hangoztatása helyett sután a szégyen fátylát ölti magára az ellenvélemény esetleges hangoztatója, szégyellvén a társadalmi hagyományok tiszteletét, mert nem kíván maradinak számítani.

A képlet, a fegyver egyszerű: a hangoskodó tömegpszichózis hatására senki sem szeretne nyilvánosan korszerűtlennek mutatkozni. 

Így az egyén még a legbátrabb esetekben is maximum passzivitásba szorul. Hiszen Nem hazudni a jövőről lehetetlen, és hazudhatunk róla tetszésünk szerint” (Naum Gabo).

Barbrook-Cameron definíciója szerint „a technikai determinizmus és a libertariánus individualizmus ellentmondásos keveréke az információs korszak hibrid igaz-hitévé válik”. Sőt, ez az „igaz-hit” lelkes és lelkesítő lesz. Bár alapjaiban a logika szerint inkább a felelőtlen életmód krédójává kellene válnia. Az új (modernkedő) mozgalmak ezt tűzik zászlaikra. A magát igaznak tartó hit, hogy meg ne szégyenüljön, kerüli az elemző vitát, pedig a terjesztői és ellenzői mind a homályos célokat, mind az agresszív módszertant illetően még tudatában is lennének a felkínált út és célok elkerülhetetlen következményeinek. Anélkül, hogy felfednék a háttárben e mozgalmak haszonélvezőit, akiket általában filantróp jótét lelkeknek feltételeznek és mutatnak, a forradalmi jelszavaikkal kéretlenül még szembe is fordulnak a profitharácsoló gazdáik jellegzetes magatartásával. Képzeletükben minden gyújtogatás, rombolás, zavarkeltés ellenére úgy hirdetik az emberiség jövőjét, hogy azt velünk az óvodaudvarokon körjátékozó, mosolygó, idealizáltan szelíd gyermekhadként képzeltetik el.

A fő probléma az a posztmodern ha­zugság, amely szerint minden eszme egyaránt fontos, és a szabadság, az egyén, a szabad piac csak annyira ér­tékes, mint az ezeket korlátozni próbá­ló, ezen értékeket tagadó vélemények. Nincs végső igazság, és már az is tota­litárius, aki ezt megpróbálja megfogal­mazni.”(Novák-Seres)

A végső igazság még mindig az a keresett cikk, ami nincs, amely sosem lehet végső. Csupán az igazság kereséséig juthatunk el. Mindenképpen el kellene, hogy gondolkodtassa az ismétlődő folyamat korunk polgárait, különösen az írástudókat a történelmi tapasztalatokon. Ha belehallgatnak a világ nagy politikusainak szónoklataiba, a közhelyek szövevényében könnyen felderenghet az elszólások és csúsztatások tárháza, és benne az utópiák egyáltalán nem veszélytelen bódulata, képzelgése. Ilyenkor jelez a zsigeri kód. a közösség dns-e, amit nem volna szabad elhallgatni.
Még ennél is pregnánsabb jelzéseket érzékelhetünk a félszázalékos pártocskák újsüttetű vezéralakjainak és követőiknek felkészületlen hablatyolásaiban a tüntetéseken, a kamerák előtti nyilatkozatokban, vagy akár kifütyüléseik megideologizálásaiban. Mindenképpen figyelmet érdemelnek, hiszen valamennyi, később terrorban tobzódó forradalom is csak amolyan alig feltűnő gittegyletként kezdte el felforgató tevékenységét. Kezdetben oda sem figyelt a környezetük, vagy ha igen, legyintett rájuk, az „ártatlan” álmodozókra. Lekésték így azt a lehetőséget, hogy a tudás fegyverével csírájában legyőzze a téveszmék, az utópiák rákos burjánzását.

És ez sosem történhet meg következmények nélkül. Gondolhatnánk persze, hogy az utópiák naivitása végül is leleplezi önmagát, mint a luddita géprombolók esetében.

Hiszen az utópiák teljességükben sosem váltak valósággá, inkább a káoszba torkolltak.

Minden eltántoríthatatlan, alkalmanként javítgatott változatban és a demokratikus társadalmak alapeszméivel szöges ellentétben álló, hadakozó „használati utasításaiban” ma is hidraként bukkan elő a rombolás szándéka. (Mai példák: Saul Alinsky vagy Gene Sharp nyomán újabban a hazai könyvpiacon is megjelenő Szrgya Popovics írása). Ezekben a filozófiai és irodalmi jelentőség nélküli opusokban benne foglaltatik az eszelős ön- és közártalom szándéka, mert az öngyilkosságig felfokozott terror vágyának a sárkánytojása szavaik közt bujkál és szedi majd ártatlan és megtévesztett áldozatait. Példáként felhozhatnánk a jakobinusokat és Hitler, Mao, Pol Pot hasonló ideológiai manipulációit, majd felsorolhatnánk eszelős vérengzéseiket, százmillió áldozatukat összeszámolva, tanulságul, keserű szájízzel.

Valamennyi nagy világ-átalakító szándék eleinte ártatlannak tűnő, sőt, sorsjobbító szüzsék csomagolásában mutatkozott. De a mulandó és könnyed álmodozások derűs bája helyett elkerülhetetlenül káoszba fordult a kísérlet, és törvényszerűen a terror véres gyakorlata valósult meg. Eddig. De a jövő sem kínálhat jobb távlatokat.

Talán egyedül a tudás fordulhat szembe az utópiák visszatérő fertőzéseivel, tolhatná félre a téveszméket. Csak az a tudás, amely önmagáról is feltételezi minden tudás eleve hipotézisi mivoltát (természetesen nem a popperi átmeneti értékű állítás értelmezésében), amely magába foglalja a társadalmi mozgások és torzulások tapasztalatait, amely a társadalmi (álcivil) mozgalmak mögött feltételezi a haszonleső tőke profitéhségét. Csakis ez a tudás fordulhatna szembe sikeresen az utópiákkal.

Összesen 44 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
ligeti
2017. július 14. 09:22
Nagyon igaznak tartom a cikket, csak át kellene dolgozni, hogy egy kevésbé olvasott ember is értse meg, mi rejlik a pártpropagandák mögött. (Máskülönben úgyis mindegy: "Pénz beszél, kutya ugat" "A kutya ugat, a karaván halad". Így is, úgy is manipulálnak.
zakar zoltán béla
2017. július 13. 22:30
Összefoglalva, 1000-szer: Korszerűtlennek lenni a mai pöce-liberatnyik-kreatívan-interáktív-tő-leráns világban=ÉRDEM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Valodi
2017. július 13. 21:35
„-Hé Gazsi, csuklik a ló. -Aggyá neki vizet! -Nem úgy! Össze!” Ez nagyon jó! Rímel erre: "A Paraszt történetietlen. A paraszt az örök ember, a közös alap, függetlenül mindenféle kultúrától, ami a városokban honos. Megelőzi és túl is éli azokat, érzéketlenül, nemzedékről nemzedékre tenyészve, földhöz kötődő foglalkozásokra és képességekre korlátozódva, misztikus lélek, nyers, a gyakorlathoz tapadó értelem; alapja és soha ki nem apadó forrása a vérnek, amely a városokban a világtörténelmet csinálja". "A paraszt ősök unokájaként, jövőbeni unokák ősapjaként ereszt gyökeret a földbe. Az ő háza az ő tulajdona; nem a testnek és a javaknak néhány évre szóló illékony együttléte ez, hanem az örök föld és örök vér, tartós és bensőséges egymáshoz kötöttsége..." Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. (1918)
szekula
2017. július 13. 20:08
Angolul circle jerk-nek hívják ezt, amikor félóránként megjelenik ugyanazzal a tartalommal egy "elemzés". Ez a fárasztó redundancia és röhejes szellemi innovációhiány teszi annyira érdektelenné a konzervativ "közgondolkodást" szerte a világon.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!