Hova süllyed még a magyar közbeszéd?

2017. április 24. 09:59

A rendszerváltás egy elidegenedett és fragmentált társadalomnak adott esélyt arra, hogy újra kiegyenesítse gerincét és megtalálja azt az elvesztettnek hitt közös alapot, amire még lehet építeni, de a folytonosság megtört. Úgy tűnik, ma már gyanú övez minden véleményt, amely nem illeszkedik egyik vagy másik politikai tábor narratívájába. Ne várjuk meg, hogy gyanússá váljon maga a vita is!

2017. április 24. 09:59
Czopf Áron
Czopf Áron
Mandiner

Anakronisztikus lennék, ha azt gondolom: ma is lenne helye a politikában kultúrának? Tartásnak? Illemnek? 

Ha a magyar politikai kultúra többszörösen megtört hagyományain végigtekintünk, a legprimitívebb acsarkodástól a nemes és emelkedett vitáig mindenre találunk példát, így – félreértés ne essék – nem kívánok egyoldalúan idealizálni sem meghatározott korokat, sem a múltat általában. Csak viszonyítási pontokat keresek a jelen számára.  

Amikor a közélet formálói jobbára arisztokraták voltak, legalább annyira heveskedtek az országházban, mint mai képviselőink, sőt. Kereplők, dudák és fegyverek is megjelentek a parlamenti padsorok között, ahol a berendezést összetörő honatyák nem egyszer úgy viselkedtek, mint a focihuligánok.

Ha egyikük becsületében sértette egy képviselőtársát, még attól sem riadtak vissza, hogy másnap párbajjal indítsák a napot. Nemzeti érdekről alkotott felfogása vagy éppen személyes önérzete akkor is kihozhatta a sodrából a „politikust”, de a nemesi (és nemzeti) ethoszt érintetlenül hagyta még a legvadabb torzsalkodás is.

A parlamenterek egy-egy vita után találkoztak a kaszinóban, hogy eszmét cseréljenek. Kezdetben a politikai ellenfelek is képesek voltak félretenni a pártoskodást, miközben együtt boroztak, játszottak, diskuráltak. Az urak még pengeváltásaik után is kezet tudtak fogni egymással, mert összekötötte őket valami, aminek nyomait ma egyre nehezebb felfedezni a közéletben. A kávéházakban otthonosan mozgó polgárság a napi politikának szentelt élénk figyelemével és a kultúra művelése iránti igényével egyaránt a szöges ellentétét jelentette annak az apolitikus, posztkádári közönynek, ami közéletünket sajnos máig meghatározza. 

A huszadik század diktatúrái alaposan megroncsolták hagyományainkat, kikezdve csaknem minden olyan igényt, amely egy nemzeti minimum lefektetésére irányulhatott volna.

A Rákosinak és Kádárnak szóló éljenzések azokból a padsorokból hangzottak fel, amelyekben egykor Apponyi gróf körmondatai zengtek. Abban az épületben fasisztázták, gyalázták a magyar parlamentarizmus utóvédharcára vállalkozó politikusokat, amelyben egykor Klebelsberg gróf dolgozott a magyarság kulturális felemelkedéséért, és amelyben a hevült viták ellenére is mindig elvárható volt egyfajta szellemi elegancia, egyfajta minőség, ami a vörösök kérges tenyerén mállott szét a véget nem érő vastapsok alatt.

A nemzeti minimum helyébe a pártvezetés direktívái léptek, amelyek mellett az egyéni felelősség iránti érzék, a politikai idealizmus és a nemzeti szolidaritás jórészt áldozatul esett a rendszer lelketlen működésének. Így züllesztette atomizált, szürke tömeggé a társadalom szervesen kialakult közösségeit az államszocialista rendszer, amely az életszínvonal-politikát helyezte saját eszméinek érvényesítése elé is. A kommunisták felismerték a maguk teremtette mentális kényszerapparátus működését: a magyar ember politikai magatartása nem eszméken és jelszavakon, hanem immár egzisztenciális szorongásán keresztül ragadható meg.

A rendszerváltás egy elidegenedett és fragmentált társadalomnak adott esélyt arra, hogy újra kiegyenesítse gerincét és megtalálja azt az elvesztettnek hitt közös alapot, amire még lehet építeni, de a folytonosság megtört. Azok a találkozási pontok, és az igények hiányoznak, amelyek révén töredezett politikai hagyományaink darabjait egy pártellentéteknél magasabb szolidaritás jegyében egymás mellé illeszthetnénk.

Nem békéről beszélek, nem kompromisszumokról, hanem politikai kultúráról és felelősségtudatról.  

Utóbbival nehezen tud mit kezdeni a korszakok helyett választási ciklusokban gondolkodó politikus, hiszen várakozási horizontja drasztikusan megváltozott – néha úgy tűnik, nem is négy évre, hanem egyetlen röpke pillanatra szűkült, amelynek a megragadásán áll vagy bukik minden.

Emiatt esik áldozatul a vitakultúra, a fair play szellemisége és nem utolsó sorban a jó modor a pillanat uralásának. Emiatt hangoznak el a parlament felsőházi termének történelmi környezetében olyan méltatlan mondatok, amelyek a jövő számára hasonlóan terhes örökséget jelentenek majd, mint amilyennel nekünk kell megbirkóznunk. Gyanú övez minden véleményt, amely nem illeszkedik egyik vagy másik politikai tábor narratívájába. Ne várjuk meg, hogy gyanússá váljon maga a vita is, amelynek minősége hosszútávon meghatározó a társadalom közjavára nézve.

Az egykori kaszinók és kávéházak, vagyis a valós tér helyett az internetre került át az újjászülető társadalmi diskurzus súlypontja, ami az elidegenedés folyamatát tovább erősíti. A nicknevek mögül, virtuálisan megvívott közéleti párbajok elvadulnak, személytelenné válnak, és az öncélú vagdalkozás olyan tereket is betölt zajával, amelyeket nem szabadna politikai csatatérré változtatni. 

Pedig a pillanat uralásánál, a pártharcok kimenetelénél fontosabb az a társadalmi miliő, az a lelkület és normarendszer, amely a közélet tereiben formálódik.

Klebelsberggel szólva: „Az a sorsdöntő kérdés, hogy a magyar értelmiség tud-e olyan szellemi atmoszférát kifejleszteni, amelyben megszülethetik, kifejlődhetik, megerősödhetik, tetté érlelődhetik az az alapgondolat, az a vezéreszme, amelynek követése üdvöt hozhat az országra?”

Összesen 93 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
luisbathhelena
2017. április 25. 10:50
A Mandi megöli a vitát: bakóbeák, jávorok, kettősmérce, szanyi kinyilatkoztatásai, szélberni összes értelmetlen szófosása- ezekre már érdemben reagálni sem érdemes. Az a helyzet, a Mandi egy nagy sz@r lett....
Balango
2017. április 25. 09:48
Olvasd és add tovább! Ez az igazi liberális megközelítés: Ignatieff: „Az egyetemek nem tudják megváltoztatni a világot, nem támadhatják a kormányokat. Egyetlen dolgot tehetnek: hogy megvédik a tudást, ami az alapja annak, hogy az emberek egy demokráciában döntéseket hozhassanak. Makacsul ki kell állnunk amellett, hogy egyetlen igazság létezik, nem pedig többféle.” (Index) Csak egyetlen igazság létezik. Az övék.
megfejtô
2017. április 24. 22:46
"Anakronisztikus lennék, ha azt gondolom" Anakronisztikus lennèk, ha azt gondolnàm Vagy Anakronisztikus vagyok ha azt gondolom Nem? Ha màr ennyire pedànsak vagyunk. Vagy pedig meg kell tanulni együttèlni azzal, hogy a politika ès a közbeszèd ma màr nem csak a mûvelt közèposztàly kivàltsàga. A nyilvànossàg elôtt megmèrettetnek a dolgok. Persze, van X faktor, csak nem kell nèzni, vagy szerepelni benne. Lehet otthon ènekelni együtt vagy olvasni egy könyvet.
Türelem
2017. április 24. 15:06
Amikor az ember abban a reményben beleolvas a mandinerbe, hogy maga a mandiner visszatér kilendült inga állapotából, s nem kelti az olvasóban egyre jobban azt a meggyőződést, hogy egyike lett a megrendelői pénzen fenntartott tudatmódosító fórumoknak, akkor még reménytelennek tűnik a helyzet. beleértve a kommentelőket is, akik már ágyúval lőnek egymásra, s nyoma sincs az eltérő értékek, látásmódok tiszteletének, csak a jelzők röpködnek. Miközben a hatalmától megfosztott ballib tábor is egyre taszítóbb agresszivitással, a polgárpukkasztást már régen meghaladó ijesztő vandalizmussal, az átlag polgárban félelmet keltve lepi el az utcákat. Az értelmiség - s most nem az utcai hőzöngőket tüzelő zsoldosokra gondolok- visszavonul a könyvek közé, a náci időket idéző utcai történésektől. Babits, A gazda bekeríti a házát című műve jut az eszembe. A vitakultúra nem létező fogalom. Csak a kemény gyűlölet, az akasztani vágyás, a vérgőzösség tör elő a fiatal liberális fejekből, akikre a társadalom döntő többsége legrosszabb pillanatában sem tekint úgy, mint akit támogatna a hatalom megszerzésében. Nem felmentve a másik oldalt sem, amely azért jobbára esemény követően, s nem mondom azt, hogy mindig etikusan reagál. Közismert, hogy Voltaire nem tartozott Rousseau barátai közé, sőt, kifejezetten gyűlölték egymást. Rousseau mégis le tudta írni a következőket: "Gyűlölöm önt valóban, mert Ön akarta így, de úgy gyűlölöm, mint olyan embert, aki méltóbb lett volna arra, hogy szeressem, ha akarta volna. lelkem összes érzései közül már csak a csodálat maradt me, melyet nem tudok megtagadni zsenijétől és írásaitól. Ha nincs más önben, mit becsülni tudok, mint tehetsége, nem az én hibám." Itt már elkezdődött a kívülről szított, pénzelt polgárháború. Itt már nem lehet szó az álláspontok közelítéséről, a legkisebb nemzeti közös többszörös megtalálásáról. A kormány is tudja, hogy "beszorult az egri várba", ellenfelét pedig löki a mögöttes háttérhatalmi kényszer, janicsárként fel kell mászniuk a várfalakra, s már nem mérlegelhetnek, hogy kit löknek le a mélybe az ostromlétráról. Itt már az egész Balkán megtörése a cél, ki kell tárni a kapukat a muszlim invázió előtt. Brüsszel marionett figurái éppen most készülnek meghallgatni valós uraik parancsait. A magyar média naponta hányingert keltően jeleníti meg az őket fizetők elvárásait. Gondolkodó ember nem olvas - médiát - nem néz TV-t, nem hallgat rádiót. Visszavonul, mint tette Babits. Érdekes, ez a látványos alávetettség, megalázottság nem kap semmilyen visszhangot a ballib oldalon. Szóval
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!