Az Állam, az életszínvonal és a személyes felelősség

„Újra és újra – igazság szerint minden alkalommal, amikor a téma előkerül – azt halljuk a magyar közbeszédben, hogy az államnak kellene béreket emelnie és az állam feladata emelni az átlagember életszínvonalát. Tűrhetetlen – mondják – hogy Magyarországon az átlagbérből alig lehet megélni; hogy hónapról hónapra kell élnie az embernek, anélkül, hogy a luxus – vagy akár a középszerű kikapcsolódás és élvezetek – bármilyen formáját megengedhetné magának. Bölcsőtől sírig szegénységben kell tengődnie, a nyugati életszínvonal pedig csak vágyálom marad, amelyet talán soha nem érhet el.

(…)

Az állam sehogyan nem képes emelni a béreket, mivel az állam nem képes megemelni a dolgozók produktivitását. A munkások semmilyen állami beavatkozás következtében nem fognak egy adott időegység alatt több és jobb minőségű terméket és szolgáltatást előállítani. Az Állam – mivel az egyetlen intézmény, amely bevételére nem javak és szolgáltatások értékesítésével tesz szert, hanem a már megteremtett vagyon elkobzásával – nem képes értéket hozzáadni a dolgozók keze munkájához, csupán elvenni képes abból. Az Állam önmagát pontosan és kizárólag az értékteremtő ember munkája gyümölcsének erőszakos elkobzásából finanszírozza, így az Államtól várni a bérnövekedést pontosan annyira balgaság, mint a betörőtől várni otthonunk kitakarítását és a vacsoránk megfőzését.

Vannak viszont bizonyos tevékenységek, amelyeket ha az Állam abbahagy, akkor növekedhetnek a bérek. Röviden, minél nagyobb az Állam, a dolgozó annál szegényebb lesz. Az Állam minél többet költ, az értékteremtő polgár annál kevesebbet költhet, hiszen az Állam csupán elkobozza és saját céljaira felhasználja a vagyont, nem pedig létrehozza azt önkéntes vásárlók igényeinek kielégítésével. Magyarországon pedig a bürokrácia és a központi kiadások olyan hatalmas mértéket öltöttek, hogy senki, aki e fentebbi igazságot megérti, nem csodálkozik az országban uralkodó szegénységen.”