Huszadik századi híradós − Kertész Imre emlékére

Elhunyt Kertész Imre.

Keresem a szavakat. Kopognak most a szavak.

Kopognak, mint a bürokratikus rendeletek szövegezései, amikkel a különböző totalitárius diktatúrák különböző okokból jogfosztottá tették polgártársainkat az előző században. Kopognak, mint a nácik meg a nyilasok bakancsai a régi pesti macskaköveken. Kopognak, mint a haláltáborba zártak csontjai, egy nappal az éhhalál előtt. Kopognak, mint a nagy fekete autóval érkező, bőrkabátos ávósok, éjszaka közepén az ajtódon. Kopognak, mint politikai foglyok ujjai a föld alatti cellák falain. Kopognak, egyre tompábban, mint hosszúra nyúló, hanyatló, posványosodó, elbutuló rendszerek proklamációi, miközben a színes-szagos valóság kicsúszik a görcsösen záródó markukból. Kopognak, mint a szikár mondatok a Sorstalanságban.

Kopognak, mint minden diktatórikus és háborús gépezet mindennemű alkatrészei, végig az egész nyomorult huszadik századon.

Kertész Imre hosszú élete végére túl volt mindenen. Bölccsé vált. És megkeseredetté. Lehetett volna bölcs és megbékélt, derűs is. De nem vált azzá. Nem engedte azzá válni a sorsa. Azok az átkozott körülmények. Kiesett a saját sorsából. „A második világháborúnak sem kellett volna megtörténnie” − replikázott a Zeitnek, amikor a megkeseredettségéről faggatták.

Mi, Kertésszel szemben még nem vagyunk túl mindenen. Nem vagyunk még bölcsek. Igaz, megkeseredettek sem. Még. Az elmúlt néhány szűk évtized Európa innenső fertályán megkímélt minket mindattól, amin Kertész Imrének és nemzedékének (nagyapáinknak, nagyanyáinknak) át kellett mennie. Megúsztunk valamit? Igen. Még.

„Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja” − írja Kertész A végső kocsmában.

Kertész Imre a sorsával és sorstalanságával, életútjával és munkásságával figyelmeztet minket. Ne csesszük el a 21. századunkat. És semmit se vegyünk magától értetődőnek. Pláne nem az élet derűs pillanatait.

Neki is jutott azért belőlük, ahogy mindannyiunknak.

„Szerettem itt, Bécsben. Szerettem úri modorát, csendjét, szerettem, hogy − lényegében − működik. Szerettem mérsékelt eleganciáját, civilizációját, azt, hogy az életre, az élésre van berendezve. Azt hiszem, jobb minőségű életre születtem, mint amelyet élnem adatott. De ez gőgös kijelentés, a gőg pedig mindig ostobaság, lényegében. Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol is éljünk.”

A derűs pillanatok, az élet néha megadatott élvezete mögött a veszélyek mindig és mindenhol ott leselkednek, hogy egy ember, egy közösség, egy nemzet vagy egy kontinens újra belesüllyedjen a jó sorsból kiszakító, lehúzó örvénybe.

„Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát.”

Ne hagyjátok magatokat bedarálni. És minden korban, minden helyzetben ismerjétek fel, ha ez a veszély fenyeget titeket.

Igen, ez lehet Kertész Imre egyik végső üzenete. Fogadjuk meg. Nyugodjon békében.