A többséget kell képviselni – WTF baloldal

„Ha körbenézünk Európában, azt látjuk, hogy a baloldal mint politikai projekt, mindenhol kifulladófélben van. Ezt példázza az angol munkáspárt mostani elnökválasztási kampánya is, ahol vagy olyan elnökjelöltet választanak, aki a thatcheri konszenzust képviseli, vagy olyant, aki tagadja. Olyan üzenettel, olyan politikai programmal, ami a konzervatívok, illetve Margaret Thatcher nélkül értelmezhető, egyikük sem rendelkezik. Nincs olyan munkáspárti kínálat, ami a ma Nagy-Britanniájáról szólna, neki üzenne. Ezzel a mondanivaló-hiánnyal nincsenek egyedül. A baloldal Nagy-Britanniában, akárcsak Magyarországon, az 1980-as évek óta nem rendelkezik önálló narratívával, képtelen a közhatalom birtoklásának értelméről koherens történetet felépíteni. Az ilyen célnélküliség és az ezzel járó ideológiai vákuum vezetett oda például Spanyolországban, hogy Zapatero elvileg baloldali kormányának egyetlen markáns eredménye a melegházasság bevezetése volt.

Szemmel látható, hogy az európai baloldal identitásválságban van. A folyamat 1968-ban kezdődött, amikor a nyugat-európai és az USA-beli baloldal identitáspolitikai kérdést csinált a politikából. Vagyis a baloldal a nemzet közössége helyett a közösségek összességét tette meg a politika alapjának. Ennek következménye, hogy mára a »közösség« szó mindent átitat, mindenre használható és mindent legitimál. »Közösséggé« lett minden olyan szociális konstrukció, amelyet a természet által öröklött objektív tulajdonságnak tekintünk (meleg közösség), a választott tevékenységekből összeállók csoportosulása (közgazdász közösség), vagy a posztmodern kapitalizmus látszólag üzemvezető nélkül működő termékei (közösségi autózás, Uber). Egyre több olyan közösség alakul, ami olyan, mint a pólóink: cserélhető. Ma ezeknek a »közösségeknek« a képviselete a baloldal egyetlen felismerhető jegye. A mai baloldali pártok tehát nem képesek és nem is akarják politikájuknak a többséget megnyerni, helyette a kisebbségekből alkotott koalíciókkal akarnak időleges, vagyis alkalmi többséghez jutni. (...)

Az identitáspolitikák előtérbe kerülése óta a baloldal nem beszél többé sem a gazdaságról, sem az államról. Ezeket a területeket ráhagyják a »szakmára«, akik »objektíven« kitárgyalják őket. Nálunk is vannak olyan pártok, akik elhitték, hogy elég valami ellen politizálni. Elég ideológia helyett, ha szakmainak látszunk és haladók vagyunk. Pedig ideológia nélkül nincs politika, valami ellen pedig csak ideig-óráig lehet politizálni. Ezért beszélnek a technokrácia nyelvén közös ügyeinkről, mintha menedzsment-órát tartanának egy üzleti főiskolán. Ezért szálazzák szét a politikai kérdéseket mikropolitikai problémákká, hogy lehetőleg senki se értse, és senkit ne érdekeljen. Ez nem csak Magyarországra igaz, hanem egész Európára. Ha végignézzük a görög helyzetről szóló vitát a Bundestagban, feltéve, ha nem alszunk el az első pár percben, ami azért nem életszerűtlen, akkor a Die Linke-én kívül csak politikailag korrekt paneleket és eurokrata szövegfüzéreket hallunk.

A legfontosabb teendőnk ezért az, hogy újrapolitizáljuk a politikát. Meg kell próbálni úgy beszélni Magyarországról és leginkább hazánk jövőjéről, hogy ne mondjuk ki Orbán Viktor nevét minden mondatban legalább kétszer. Ne kössünk mindent hozzá, ne tegyünk mindent tőle függővé. Ne az ő tagadásából álljon a mai ellenzéki politika. Még a miniszterelnököt is azzal lehet a legjobban politikailag támadni, az számára a legveszélyesebb, ha az ellenzék el tud képzelni egy olyan országot, ha úgy tud Magyarországról beszélni, hogy az nem belőle fakad, nem ellene jön létre. Ami nem róla szól.”