„…félre kell dobni az elavult állami multikulturális modellt és egy erősebb, jobb, egységesebb országot kell felépítenünk.”
(David Cameron)
Ha országunkban hangzott volna el David Cameron fent idézett mondata, feltehetően nagy megbotránkozást okozott volna a magyar sajtó tekintélyes részénél. Pedig ez a mondat nem a mostani időkben, nem a menekülthullám Európa partjait csapkodó, felívelő szakaszában született, hanem 2011-ben. A probléma ugyanis nyugaton keletkezett, elsősorban a brit, a francia és az olasz társadalomban.
A konfliktus legfontosabb és sokáig rejtett forrása az volt, hogy a multikulturalizmusnak egy olyan felfogását érvényesítették és erősítették, amely a különböző népcsoportokat elszigetelt szubkultúrákként kezelte és nem egymás elismerése, megismerése, elfogadása volt a legfontosabb szempont, hanem az „élni és élni hagyni” jelszavával hagyták a világ különböző részeiről és civilizációból érkező embereket úgy tovább folytatni az életüket, ahogyan azt saját viselkedési kultúrájában megszokták. „A multikulturalizmus csak megerősíti a társadalmon belüli törésvonalakat, monolit blokkokként kezelve a közösségeket…”
Ismételten a brit miniszterelnöktől idézve megállapíthatjuk, hogy a „gettósodás politikájának” tartja a baloldal gyakorlatát, amely a társadalom széttöredezéséhez vezet. Az egységesebb, integráltabb társadalom eléréséhez, a felelősség felvállalásához, - ami politikájának célkitűzése- nem felelhetett meg ezen értelmezés további fenntartása. Azonban nem szeretném mondatait önmagukban, kiragadva a brit valóságból, az idegenellenesség idézhető hivatkozási pontjaiként itt hagyni, ezért bemutatok egy gyakorlati példát is, amely arra vezette az angolokat, skótokat, walesieket és az északi íreket, hogy a konzervatívok vezetőjének immár második alkalommal felhatalmazást adjanak a probléma kezelésére.
A főleg délen és Londonban élő indiai közösségekben az anyaországból hozott szokásoknak megfelelően a kényszerházasságok intézményét is megtartották Nagy-Británniában. „Hiba azt mondani, hogy a különböző közösségekben különböző törvényekre lenne szükség. A kényszerházasság szörnyű problémájával is foglalkozni kell: több ezer fiatal lányt, esetleg fiút hurcolnak el az országból esetleg a világ másik felére, ahol akaratuk ellenére házasságra kényszerítik őket, és gyakran erőszak áldozataivá is válnak. Mi, a társadalom, túl sokáig mondtuk azt, hogy ezek más kultúrákban történnek meg, nekünk el kell fogadnunk, és nem szabad közbe avatkoznunk, mert megsértenénk őket. Nem szabad elnéznünk a kényszerházasságokat. Törvénysértő, szenvedést okoz, lábbal tiporja az emberi jogokat; megakadályozásához kulturális és törvényi szabályozásra van szükség”.
A multikulturalizmus tehát egy olyan társadalmi forma, amelyben a különböző vallási, etnikai és viselkedési kultúrák egymás mellett elszigetelt szubkultúrákban élnek. Elsősorban a közel-kelet, az indiai (mint szubkontinens), afrikai és a ázsiai népcsoportokat azok, amelyek ezzel az elkülönüléssel élnek. A 2015. májusában megtartott brit választásokat megelőző kampányígéreteket és az azt követő intézkedéseket vizsgálva, láthatjuk, hogy a nyugati országokban eldőlni látszik egy olyan vita, ami legfőbbképpen rájuk tartozik. A brit konzervatív párt honlapján jelenleg is olvasható, hogy a britség elő mozdítása jegyében az „egy-nemzet koncepcióban” gondolkoznak és fognak kormányozni a jövőben is.
A multikulturalizmus az 1990-es évektől kezdődő nyugati társadalmi berendezkedés egyik szegmensére jellemző leírás, így modern fogalom. Ha Magyarország 1920 előtti nemzetiségi viszonyaira alkalmazni akarjuk, szükségszerűen szembe fogjuk találni magunkat a történészek kritikájával. Teljesen feleslegesnek tartom saját múltunk újraértelmezését, ahányszor új fogalmakat alkot a kortárs politikai elit. Ha a 20. századi államokra alkalmazni akarjuk a mai multikulturális fogalmat, akkor nemcsak a Magyar Királyságra, de az Osztrák-Magyar Monarchiára, ez utóbbi területén kialakított Csehszlovákiára, Szerb-Horvát-Szlovén Királyságra, Romániára és Lengyelországra is alkalmaznunk kellene. Sőt tovább mehetünk ennél; a mai Románia és Szlovákia még mindig multikulturális országok. Ugyanakkor a történelem szakokon még mindig azt tanítják: a 20. század végére, a jelentős népmozgások és telepítések nyomán homogén nemzetállamoknak kell tekintenünk ezeket az országokat.
A témával kapcsolatban kritikusan megszólalókkal abban értek egyet, hogy a fent ismertetett problémát szelídebben és részletesebben is lehetne kezelni. Nekem úgy tűnik, hogy a kommunizmus alatt, majd utána még húsz évre elnyomott jobboldali értelmiség összes frusztrációja egyszerre ömlene ránk, és fogalmazódna meg. Mértéktartóbban! Mindenki megérti, hogy nem fogunk tudni mit kezdeni azokkal a nincstelenekkel, akik rajtunk keresztül akarnak Európába menekülni. Ahol nem fogják őket fogadni. És már a határainkon megfogják őket állítani. Tudjuk.
Érdekesebbnek ítélem egy politológus számára azt a feladatmegosztást és szerepleosztást, amelyet a magyar kormány az elmúlt hónapokban kialakított. Hosszú ideje megfigyelhetjük hogy a legkeményebb hangot és legmegosztóbb intézkedéseket Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter jelenti be. Továbbá ő a magyarázója, és kitartó védelmezője ezeknek a döntéseknek. Világos ugyanakkor, hogy a NER vezetője teljes mértékben rendelkezik Orbán Viktor bizalmával. A halálbüntetés kapcsán szépen kirajzolódva állhatott ez szemünk előtt. A kaposvári gyilkosság kapcsán a sajtó a dohányboltok fóliázásáért a kormányt felelőssé téve a FIDESZ-t hibáztatta. A miniszterelnök a halálbüntetés újbóli bevezetésének megvitatását, mint fajsúlyos bejelentést a közéletbe bedobva, a közbeszédet teljesen elterelte a trafikokról. Azonban ennek a témának meg kellett volna állnia annál a pontnál, amikor a sajtó csak ezzel a problémával kezd el foglalkozni.
A szerepleosztást akkor vehettük észre, amikor a bejelentés másnapján Lázár János egyből úgy nyilatkozott, miszerint ő híve a halálbüntetésnek. Ezzel a kormány radikális tagja el is látta volna szerepét, a vita közte és a sajtó között kialakulni is látszott. A média szereplői is rávetették magukat a „gumicsontra”, szinte azonnal mindenki erről cikkezett. A radikális miniszter teljesítette a feladatát, miközben a vita végén a zárszót a miniszterelnök mondhatta volna ki. A vita azonban nem állt meg az ország határainál, európai ügy lett belőle. A vitát Jean-Claude Juncker tartotta napirenden, míg országunkban egyetlen szakbizottság, jogászfórum, parlament, stb. (a sajtón kívül) sem tűzte napirendre annak érdemi tárgyalását, vagy lehetőségét sem. Immár összefolyt a migrációról folytatott vitával, amelyben Magyarországnak éppúgy markáns álláspontja van, mint azoknak az országoknak, amelyeket érint a déli népek észak felé irányuló mozgása.
A kettőt felkarolva Orbán Viktor a nemzeti önállóság, a tagállami hatáskörök és egy nép védelmezőjeként európai uniós szereplővé, közvéleményformálóvá, itthon pedig a külügyek irányítójává, első számú szereplőjévé lépett elő. Mindeközben Lázár János a belügyei kérdések irányítójává és a fejlesztési programok heti bejelentőjévé és reagálójává vált. A szerepleosztás, vagy munkamegosztás a következőképpen alakult tehát át: amíg a miniszterelnök külföldön védi a magyar érdekeket, addig minisztere itthon rendben tartja a fejlődési és haladási pályát.
Kommunikációs szempontból is érdekes a helyzet. Habár a FIDESZ népszerűség-csökkenése egyértelmű, addig a sajtó már szinte csak a miniszterelnök külföldi szerepléseivel és a modern városok elnevezésű fejlesztési program soron következő állomás-városán történtekkel van elfoglalva. A kormány visszanyerte tematizációs fölényét. A kormánypárt mélyrepülése első negyedéves botrányai miatt alakult ki. A mostani sajtó témáinak megválasztásában mutatkozó fölény, legyen annak értelmezése negatív vagy pozitív, a következő félévben mutatja majd meg, mennyit sikerült a kormánypártnak visszanyernie.
